Mondom az anyámnak... - szeptember

szept.30.

Amint hallja, hogy kulcs fordul a zárban, és Sanyi öcsémmel belépünk, anyám már kiabálja:
- Ajjajjaj, itt hagytál, és én majdnem éhen haltam. Adj gyorsan ennem valamit, mindjárt éhen halok.
A hang egy csöppnyi emberből jön ki, aki az anyám, s aki őszen, beesett arccal merőn és rosszallóan, az ágyában ültében néz rám, mint akit magára hagytam étlen-szomjan, amíg az öcsémért mentem ki a reptérre.
- Gyorsan melegítek neked egy kisebb szelet rántott csirkemellet. Krumplipürét kapsz hozzá meg csemege ubit.
Meg sem várom válaszát, szinte szaladás fordultával meg is kapja a vacsoráját. Látom, hogy eszi, tudom, hogy ezt most végig eszi. Nem tudom viszont, hogy vajon Sanyi öcsém megjelenése váltotta-e ki nála az étvágytalanságában a pálfordulást, vagy mert érezte a sülő hús illatát, vagy mert abban a pillanatban éppen ilyenje volt, vagy mert csak. Rég elhagytam az önkéntelen szokást, hogy nagybeteg anyám cselekedeteire próbáljak meg racionális válaszokat találni. Egyszerűen örülök, ha van minek, vagy annak csupán, hogy még megvan.

szept.30.

Anyám mondja, hogy
- Nyugodtan engedjetek el, ne akarjátok helyettem, hogy éljek. Különben is - és itt már hozzám beszél egyenesben - örüljél, hogy ötvenkilenc évig volt anyád.
- Örülök, jó, örülök. De ha választhatnék, akkor szeretném, hogy még kicsit tovább legyen. És ahogy vagy, akárhogy vagy, így is, úgy is szeretlek.
Ezt már ő sem bírja ki mosoly nélkül. A néha általános szomorkásság mögül fénylik föl régi mosolya. Átmelegít.

szept.29.

Ma hiába kiabáltam volna bármit is be anyámnak, nem hallotta volna meg. Nem volt füle rá. Másfelé figyelt. Nem tudom, ilyenkor mi van, amikor ennyire magába fordul. Megkérdezem, mire van szüksége, nem kér semmit sem. Látom, hogy van áfonyás vize. Kéztörlőkből is van elég. Mondom, kimegyek a konyhába, és előkészítem a csirkét másnapra. Sanyi öcsém érkezik haza egy hétre. Úgy látom most, hogy anyám megvárja egyszem fiát. Eszter egy hét múlva érkezik. Anyám vajon őt is...? Istenem.

szept.29.

Még tegnap mondta anyám:
- Gyere be, valami fontosat akarok neked mondani.
Bemegyek, leülök a vele szembeni karosszékbe, várom a fontosat, sokszor bizony izgatottan.
- Mondtad, hogy meghoztad a tejfölt.
- Igen, hoztam egy nagyobb ibrikkel
- Jó. Akkor most kimész a konyhába és megfőzöl egy krumplilevest, pontosan olyat csinálsz, amilyennek én szeretem.
Nézek rá mosolyogva, végre akar anyám valamit és igen erősen.
- Veszel egyharmad hagymát, jó apróra vágod.
- Majd behozom, hogy ellenőrizni tudd, mennyire apró.
- De előbb meghámozol négy krumplit és azt is kicsikre vágod. Ne olyanra, mint otthon szoktad, hanem amilyennek én szeretem.
- Jó, a krumplit is megmutatom neked láttamozásra.
- Megszakértem. Jön a Sanyi, adnunk kell neki valamit enni, különben nem kap semmi házit, és akkor minek tett meg ekkora utat.
Majdnem kicsúszott belőlem, azért, hogy téged lásson, miközben tudom, hogy anyám hallani nem akar búcsúk látszatáról, utolsó találkozásokról, nagy beszélgetésekről.
- És a legvégén behabarom lisztes tejföllel, ezért kellett a tejföl, gondolom.
- Igen. Majd mondd meg, hogy mennyi ideig készült, hogy már most lelkiismeret-furdalásom legyen, amiért ennyi időt elvettem az életedből.
Amikor ilyeneket mond, sokszor nem is tudom eldönteni, sírjak-e vagy nevessek. Inkább kimegyek krumpmilevest főzni, ahogyan azt anyám szereti.
A hagyma, a krumpli kedve szerinti méretekben kerül a vízbe. Van benne só és babérlevél, végül a liszt-tejföl-habarás teszi föl a koronát az ételre. Mindjárt végén még nem kér belőle kóstolót anyám, ám mikor az illatok belopózkodnak a szobájába, akkor enged egy fél csészével magának kitölteni a frissen elkészült krumplilevesből. Egy csöppet ugyan utánsóz, de onnantól fogva egyre csak lelkendezik, hogy ez a krumplileves éppen olyan, mint amilyennek ő szereti, és hogy mennyire köszöni. Megsimogatom a kezét és rámosolygok.
- Az öcsédnek ízleni fog - mondja ellenmondást nem tűrő hangon az én - egy pillanatra előbukkanó - régi anyám.
Ebben is egyetértünk, mint annyi mindenben.

szept.28.

Bejárati ajtóból kiabálom be anyámnak:
- Megjöttem.
Semmi válasz. Beljebb lépek, látom anyámat felülni.
- Megjöttem és hoztam neked tejfölt, ahogy kérted.
- Gyere be, igyekezz.
- Mindjárt, csak lecuccolok.
Mikor bemegyek hozzá, leülök mellé, puszit adok kicsit beesett orcájára, magamhoz szorítom madárka csontozatú testét, visszapuszil, ahol éppen ér, és azt mondja:
- Úgy vártalak!
Csoda-e, hogy utána percekig nem jutok szóhoz.

szept.27.

Mondom anyámnak:
- Találtam a ZDF-en egy filmet, azt nézzük. Igaz, hogy krimi, de elég érdekesnek látszik a sztorija.
Anyám ilyenkor már csak legyint.
- Nincs kedvem már nézni semmit sem, de ha nagyon akarod...
Elkezdjük nézni. Valami gyilkosságos a történet, messzi fönn északon játszódik a tengerparton.
- Ismerem a színésznőt is, meg az egyik színészt, a nevüket nem tudom.
Anyám először fekve nézi a filmet. Bizonyos idő múlva felül, ebből tudom, hogy kezdi érdekelni a film.
- Liza Martinek, nem szeretem.
- Ja, tényleg, most hogy a nevét mondod, tényleg ő az. De miért nem szereted? Elég jól játszik.
- Mindig olyan szomorú.
- Ez igaz, ritkán látom mosolyogni, s ha már, akkor viszont szép a mosolya.
- Mindig gonoszokat játszik. Passzolnak hozzá - veti oda röviden anyám - mintegy mellékesen, és ülve nézi a filmet tovább. - Az a színész meg Jürgen ... (kimondta a nevét, csak már elfelejtettem), nagyon szeretem, csak olyan kevés filmben látni.
Ámúltan nézek anyámra, aki így köpi a német színészek neveit. Olyanokét is, akiket pedig nem is szeret. Néha bemondok egy-két kulcsmondatot magyarul, amikor úgy érzem, hogy esetleg nem tudja az eseményeket rendesen követni. A végén még megbeszéljük, hogy mire jutottunk mi így hárman: a német krimi, az anyám, meg én.
- Egész jó volt - zárja le anyám, és lefekszik aludni.

szept.26.

Csörög a telefon, benne anyám:
- Na, hogy vagy?
Azt hiszem, hogy rosszul hallok. Már a kérdést is, meg a hangját. Nem szokta tőlem kérdezgetni, hogy hogy vagyok. A hangja meg friss, olyan szombat délelőttis. Nem is tudom hirtelenjében, mit is válaszoljak.
- Te kérdezed tőlem, hogy vagyok?
- Miért, a lányom vagy, nem?
Erre elkezdek nevetni, ilyet is csak ő tud visszakérdezni, olyan magától értetődő.
- Amúgy aludtál? Hallom a hangodon, aludtál?
- Igen, megettem három isteni lágy tojást, amit Tibrom készített, és majd' kipukkadtam, le kellett kicsit feküdnöm.
- Bocsánat, akkor nem zavarlak.
- Csak zavarj. És veled mi van? Nem merlek hívni, nem tudom, mikor nem alszol.
- Mi lenne? Megvagyok. A Kati főzött iiiiiisteni húslevest. Ettem belőle. Meg sütött házi túrós rétest.
- Abból is ettél már?
- Majd fogok.
Ebben az egészben a legjobb, hogy a szívem tőlem függetlenül is jobban kezd dobogni, mert a telefonban anyám kicsit élőbb hangja és egy majd...

szept.25.

Kérdezem anyámat, mivel telik a napod?
- Eltelik.
- De mégis mit csinálsz?
- Hát fekszem.
- Mit lehet annyit feküdni? És különben is, ha sokat fekszel, akkor még a végén felfekvésed lesz.
- Az nem lesz, tudom.
- Aztán honnan tudod?
- Mert közben felülök és néha fölkelek.
- De leginkább fekszel. Úristen mennyit lehet egy nap feküdni.
- Alszom közben.
- Perceket? Bóbiskolsz?
- Dehogyis, órákat.
- Az émelygéstől, fájdalmadtól, szahar közérzetedtől még elbírsz aludni?
- Üres a fejem. Fekszem üres fejjel.
- És semmire sem gondolsz közben?
- Minek. Eleget gondolkodtam életemben. El lehet abban is fáradni. Gondolkozzatok ti. Abszolút üres fejjel elalszom. És ha alszom, az már jó.
- Amikor ébren vagy, akkor meg utálod ezt az egészet.
- Eléggé. El sem tudod képzelni, hogy mennyire rohadtul rossz ez az egész. Bár jönne már a Kaszás, készen állok fogadására. De biztos sürgősebb dolgai lehetnek, ha máshol császkál.
- Az üres fejed, a sok alvás mellett a szeretet azért ugye megvan?
- Persze.
Anyám arcára ilyenkor olyan mosoly szokott oda settenkedni, amely egy röpke pillanatra fölvillan, elárasztja a szeretett lényt, melegséggel tölti el, de most még ez is hiányzik, meg a simogatás, ahogy vissza-puszi sincs válaszul a puszimra. Fáradtan rezzen meg mindösszesen csontsovány, petyhüdt bőrű karja simogató érintésem alatt. De az is lehet, hogy csak képzeltem az egészet.

szept.24.

Azt hittem, hogy könnyebb, hogy megírom a beszélgetéseinket anyámmal. Könnyebb is, meg nem is, mint annyi minden, ami szürke.
Azt hittem és mondják is, hogy a remény hal meg utoljára. Egy frászt, a remény már közben elpatkol, amikor azt látja, hogy valamilyen fatálisan visszafordíthatatlannal van dolga.
Még most is súgják, hogy csak akarni kell, keresni kell az alternatív megoldásokat, és felépül, meggyógyul, újból teljes életet élhet. Könyörgöm, nyolcvanegy évesen és az önálló akarata ellenére?
Míg beszélgetünk, addig jó, s fény valamelyest az egyre sötétedő éjszakában. Kicsit beragyogja napjaimat, amelyekben anyám a betegségét cipeli gyengülve, én meg anyámat a betegségével ereszkedő szívvel, elárvult lélekkel.
Ami nekem jó, az neki nagyon nem, hogy él.

szept.24.

Még tegnap mondta az anyám:
- Azért jó, hogy itt jártak a fiúk. Amennyire nem akartam, hogy eljöjjenek, annyira jó volt látni őket.
- Már hetek óta tervezték, hogy meglátogatnak.
- Tudom, de hát már te is látod, nem tudok készíteni semmit sem.
- Vendégül láttam őket helyetted is. Láttad, milyen jó étvággyal ették a melegszendvicset?
- Na jó, volt valami, a semminél több.
- És mit szólsz a paradicsomleveshez? Szerintem Isteni volt.
- Nagyon jó volt. Már ami keveset ettem belőle. Nem is kellett utána cukroznom.
- Dancsi azt mondta, hogy a Vera receptjét vette át, és már vagy húszszor megcsinálta. Igaz, hogy kagylótészta volt benne és nem betű, nem lehetett a betűkből kirakni, hogy parapicsom, ahogy csöppnyi koromban mondtam, vagy azt, hogy szeretlek. De enélkül is szeretlek, Dancsi, Dáva is.
- Nagyon rendes fiúk, nem mondhatok igazán semmi rosszat a fiaidról. Csak azt bánom, hogy nem vitték végig az egészet. Nem fejezték be az egyetemet.
- Tudjátok, fordul oda fiaimhoz, most olyan világot élünk, hogy nem lehet tudni, minek vesszük hasznát. A búcsúlevelemben ez is meg van írva. De majd csak akkor nyissátok ki, ha már végleg nem vagyok.

szept.23.

Kérdezem anyámat:
- Melegíthetem a spenótot?
- Jó, de csak egy kanállal.
- Megmelegítem az egészet, aztán majd meglátod, mennyit eszel belőle.
Mellé átforgatom a másnapos sós kifli darabkákat kis olajon.
- Vegyél ki az edényből.
Belekotor egy közepes méretű nagy kanállal, éppen a kedvenc kanalával. Eggyel merít a spenótból.
- Jaj, de finom!
- Mi a jó benne?
- Hát az egész. A konzisztenciája, az íze, éppen jó fokhagymás, az illata, a színe.
- És neked ehhez elég volt egy kanálnyi.
- Elég.
A pirított kifli darabok közül kiveszi a legkisebbet, megmártja a spenótban az egyik oldalát, vigyázva, hogy a keze bele ne érjen.
- Isteni.
Boldogan eszi a csöpp falatot.
- Mit mondhatok Anikónak a spenótról?
- Miért, nem te főzted?
- Viccelsz, arany virágszálam, ha háromszor születnék újra, akkor sem sikerülne nekem ilyenre
- Akkor mondd meg az Anikónak, hogy nagyon, de nagyon jó szakácsnő és köszönöm.

szept.23.

- Képzeld el, mondja anyám, fölhívott a Mánya. Háromszor is.
- És mit akart?
- Meg akarta tudni, hogy mennyire megbízható az az ember, aki neki is hozott ajándékot Ashabadból.
- Te meg, gondolom, már tök ideg voltál.
- A Mánya lehet professzor, kanditátus, kutyafasza, de olyan hülye, hogy az már rettenetes.
- Ez így mind együtt?
- Nem hiába volt ő a legszebb lány Ashabadban a nyolcadikban.
Erre már kitör belőlem a nevetés.
- Na jó, a múltban megtámadták itt az utcán kétszer is, el akarták venni a táskáját vagy mit. Erre ő leellenőrzi az ashabadi vendéget, akit én nemrég minden további nélkül fogadtam a lakásomban. Hát nem hülyeség ez az egész?
Ekkor már szabályosan röhögök, és csak annyit tudok kinyögni, hogy
- De.

szept.22.

Az egyik, amit nagyon megértettem anyám esetében, hogy amikor az ember életének finisébe fordul, akkor kipárnázott pályán, csakis a legjobb társaságban, a kedvenc ételei fogyasztásával kell és szabad haladnia.
- Azt mondtad, hogy töltött paprikára vágynál, és tessék, most itt van.
- Vágd félbe ezt a gombócot, enyém az egyik fele.
- Tudom, a másik meg az enyém.
Látom, hogy a fél gombócig, amíg tart, talán még élvezi is, amit eszik.
- Félek többet enni. Értsd meg, nagyon finom, a Zsuzsának sikerült úgy megcsinálnia, ahogy én szeretem, mégsem tudok többet.
- Na hál' Istennek, kész drukk az élet, meg a neked hozott étel, ízlik-e vajon. Csináltam egy kis szilvás gombócot, eszel belőle?
- Szilvás gombóóócot?, csillan föl a szeme, mint régen, el is mosolyodik, belőle a felhők távolodni látszanak. - Vágd föl, majd veszek belőle.
Hat vékonyka lett egy gombócból, anyám mennyit vesz belőle, tépelődöm. A villája lassú mozdulattal szúr bele az egyikbe. Lassan veszi a szájába a falatot.
- Ez valami Isteni.
- Mindezt ebből az egyetlenből meg bírtad állapítani?
- Nyugodt lehetsz. De többet nem tudok enni, sajnálom.
Nézem anyámat, törékeny alakját, amelyet mikor szorosan magamhoz szorítom, csak kicsit szorosan, sokkal jobban már nem is merem, félhetek, nehogy eltörjem.

szept.21.

Még lehet egy kicsit...,
ezért amikor a külön töltött hétvége után meglátom a bevetetlen vendégágyat, ahol doktor húgom töltötte az éjszakáit, mondom anyámnak:
- Látom, a Kati sem szereti ezt az ágyat. Igazi vendégmarasztaló.
- Mikor egyedül maradtam, kellett egy fotelágy. Ilyenre sikerült és kész.
- Egy éjszakát eltöltesz vendégségben a vendégmarasztaló ágyon, aztán fejvesztve menekülsz haza...
- Mondja is a Kati, hogy te meg mennyi éjszakát kibírsz rajta, le a kalappal.
Mert veled vagyok, de ezt már csak gondolom, és ki a fenét törődik azzal, hogy milyen az ágy, ahol félig ébren alszom.

szept.18.

Most abbahagyom az anyámmal való beszélgetések közzétételét. Elmondtam, amit lehetett. Nem mentem el a végsőkig, az illendőség határain belül maradtam, remélem. A többi még lehetséges mondanivalót megtartom szűk családi körben, ill. magamnak. Köszönöm eddigi figyelmeteket, a szeretetet, ami tevőlegesen felénk áramlott.

szept.16.

Kéri anyám, hogy ne tartsuk itt, ha menni akar, engedjük el.
- Ezek szerint olyan rossz neked most élni?
- A bennem növekvő daganat nagyon zavar. Mondtam már, hogy a komfortérzetem csökkent, és én ezt nemcsak hogy nem bírom, de kifejezetten utálom.
Közben - hosszú, kemény, álmatlan vajúdások után - magamban azt gondolom, ha menni akarsz, hát menjél, elengedlek, kicsit ugyan nagyon beléd halok, de mit számít. Ismerős már, hiszen veszítettem el mostanság közeli barátot, ki nem halt meg, de ővele kapcsolatban is hasonlót éreztem.
Hangosan meg:
- Nem az itt-tartás végett mondom, de kicsit többet és rendszeresebben kellene enned, nem baj, ha azt a háromfélét, amihez éppen kedved van.
- De hát nem tudok enni. A sonkához is csak most jött meg a kedvem.
- Kizárólag azért kéne enned, hogy az elkerülhetetlenül odavezető úton minőségibb legyen az életed.
Anyám hallgat, még csak nem is bólint, a mosoly is elkerüli. Tudom jól, hogy ezt most aztán alaposan meg kell emésztenie.

szept.13.

Látom, hogy a kezében tartja az asztali naptárját, amire mindent feljegyez, hogy ne felejtsen el semmit. Most a hátfelével van fölfele, azon is sűrű írás.
- Megírtam, hogy a kinti rokonaimnak, barátaimnak mit fogsz írni, ha már én nem leszek.
A fenébe is, ilyenkor mindig sokkal jobban fojtogatja valami a torkomat, és a látásom is valamitől homályosul.
- Ne sírj, ezt meg kell csinálni és kész. Azt írtam, hogy...
Hallgatom, amit olvas és nézem, ahogy olvassa, egyedül ott bicsaklik meg a hangja, hogy sajnálja milyen keveset találkoztak egymással az életben. Értem minden szavát és azt is, hogy miért csinálja, búcsúzik, és tőle telhetően szépen
- Majd megmondod, kiknek küldjem el emailen vagy postán.
- Itt van a kék telefonkönyvem, plusz jellel megjelöltem, kiket kell az oroszok, örmények, türkmének közül értesíteni.
-Te aztán mindenre gondoltál.
Elmosolyodik kicsit huncutul, mint aki valamilyen csínyt követett el.
- Add ide, elolvasom, mit írtál:
"Kedves Barátnőm! Kedves Ida és Vologya!
Életem utolsó napjaihoz érkeztem. Daganatom van, amelyről már a legelején megmondták, hogy nem operálható. Megértem 81 évet. Elégedett voltam az élettel, csak azt sajnálom nagyon, hogy milyen keveset találkoztunk. Ne felejts/felejtsetek el engemet. Még sokáig, nagyon sokáig élj/éljetek.
Puszil téged/benneteket:
Ritád/Ritátok"
A fenébe is, anyám még az egyes- és a többes számra is gondolt, és már az értesítendőket is kezdte összeírni. Erre már elsírom magam, és nem érdekel, hogy mit gondol közben rólam, és csak ne nyugtatgasson. Mert azt is tud.




szept.12.

Mondom az anyámnak, hogy hetek óta az idegenek bevándorlásának kérdései foglalkoztatnak bennünket. Részletes beszámolókat, egyéni sorsokról történeteket, a hivatalos álláspontról, intézkedésekről olvashatunk, fényképeken, videókon szörnyűlködhetünk, kivételes eseteknek örülhetünk.
- Nézd, ezek az emberek nem jó dolgukban indultak meg. Irtották őket, a családtagjaikat. Ezek a végsőkig elkeseredett emberek.
- Ott hagyták otthonukat.
- Vagy már meg sem volt. Egy szál valamiben indultak el egymás kezét fogva. Ez egy óriási trauma már önmagában.
- De mindig arról beszélnek, hogy nem mindenki háborús menekült.
- Igen, ezt én sem értem.
- Mit nem értesz?
- Hát hogy a gazdasági menekültek miért pont most indultak el? Hiszen ők máskor is megtehették volna, és nyugodtan beilleszkedhettek, letelepedhettek volna.
- Talán a tömegpszichózis hatására.
- Lehet. Amúgy meg ez az egy-két millió menekült a 353 milliós Európának semmi. Meg se kottyan. Minden országnak a lakosságuk arányában kellene befogadni menekülteket.
- Magyarországra nem akarnak jönni.
- Persze, mert a magyar nyelv kurva nehéz.
- Te is megtanultad.
- Igen. De annak idején először én is oroszul köszöntem az anyósomnak, hogy zdravsztvujtye, dorogaja Mama Anna, és csak fél év múlva beszéltem erős akcentussal, még keresve a szavakat a magyart.
- Magyar nyelvtanfolyamokat lehetne szervezni, a letelepedést is lehetne valahogyan támogatni.
- Magyarországra, ha sokat mondok, ötezer menekült jutna. Na most az mi. Semmi. Több kihalóban levő falu elhagyott házakkal?
- Lennének szakmák, amelyeket be lehetne a segítségükkel tölteni.
- Én bőrvegyészként két percig sem dolgoztam a területemen. Azután a gyógyszeriparban a Chinoinban dolgoztam orrvérzésig, és a beszédemen nem venni észre, hogy nem vagyok magyar.
- Ezt az az ötezer ember is valahogy megcsinálhatná.
- Kis akarat, empátia, meg terv kellene hozzá. Na, a nagy terv, a stratégia nem volt meg Európában.
- És hogy szűröd ki az egészből a bűnözőket, meg a hivatásos embercsempészetet?
- Sehogy. Az embercsempészet meg ilyenkor virágzik. Mindig vannak a zavarosban halászók. Ezt a legjobban működő összeurópai bűnüldözés se tudná megakadályozni.
- Azt is mondják, hogy az iszlám átveszi a világuralmat a kereszténység fölött.
- Én ebben nem hiszek. De ha mégis, akkor vége a világnak. A többi vallás jól-rosszul megfér egymással. De az iszlám nem ismer el magán kívül senki mást. És nincs rosszabb az elvakult iszlámistáknál, hiszen láthattuk, hogy mennyit gyilkolásztak és gyilkolásznak hidegvérűen a világban.
- Ebbe belegondolni is rossz, beleborzongtam.
- Csak abban reménykedhetünk, hogy képzett, iskolázott emberek érkeznek többségében, akiknek nem olyan fontos napi ötször kelet felé térdepelve hajlongani, imádkozni, és élik mellette normális életüket.

szept.10.

Felhív anyám:
- Vegyél sonkát. Úgy ennék sonkát. Csak kérd meg az eladót, hogy hajszál vékonyra szeletelje. Mondd meg neki, hogy nagybeteg édesanyádnak lesz, aki így szereti.
Mindig azt hiszem, ha anyám magától kér valamit, amit enni vágyik, akkor az a pislákoló javulás jele. Pedig dehogy. Egy pillanatnyi fellángolás csupán, amely nem is az evés, hanem a csipegetés idejéig, jobb esetben egy-két napig tart.
- Hoztam neked Prágai sonkát hártya vékonyságúra szelve, nézd, szinte átlátsz rajta. Meg itt van egy kis Gyulai májas, tudom, hogy azt is mennyire szereted.
Anyám fáradtan bólint, a szeme viszont fölcsillan a sonka láttán.
- Jaj, pont így szeretem.
A maradék fél kenyerét vékonyan megrámázza, arra tesz két leheletnyi sonkát, meglepő gyorsan eltünteti.
- Holnap is ezt eszem, meg a hétvégén, ameddig csak tart.
- Ha ezen múlik, hozok én neked hétfőn is húsz deka sonkát.
Anyám elneveti magát. Nevetése halovány és pihe könnyűségű és áttetsző, mint az imént elfogyasztott Prágai sonka.

szept.6.

Mondja anyu, hogy
- Milyen szép kék az ég! De nyugi, én nem oda kerülök.
- Hanem hova?
- Majd égni fogok.
- És a füst fölfelé száll.
- Azért olyan magasra nem.
- Majd toljuk alulról, hogy segítsünk az emelkedésben. Amúgy te hol látod magad, fönn vagy lent?
- Én sehol sem, mert nem hiszek benne.
- A cselekedeteid szerint, az emberekkel ahogy viselkedtél?
- Igyekeztem mindenkivel rendesen viselkedni. Ha valakit megsértettem, bocsánatot kértem tőle.
- Ezek szerint a mennybe kerülsz.
- Én egy előszobában látom magamat. Beljebb balra egy szoba, jobbra egy másik.
- És ki dönti el, melyikbe lépsz be?
- Majd az Úr.
- De hiszen nem hiszel benne.
- Na és, de ki más?

szept.3.

Mondom az alvó anyámnak:
- Mielőtt elmegyek, felmosok.
- Minek felmosni, amikor nem is koszos - szinte hallom válaszát.
- Látok azért itt-ott foltokat.
- Azért meg nem érdemes neki állni, különben is ma jön Aranka, a takarítónő.
Erre nem is gondoltam.
- Nem baj, anyám, azért én felmosok, akár jön Aranka, akár nem, legalább tisztaságban kezded a napot.
Bármennyire is fülelek, válasz nem érkezik, anyám megnyugtató szuszogását hallom bentről, mikor behúzom magam mögött az ajtót.

szept.2.

Mondom az anyámnak, hogy
- Megeszem a bablevest, amit már vagy egy hete hoztam neked, és mindjárt elindul.
- El is felejtettem.
- Pedig a Tibor csinálta, aki ebben nagymester.
- Mindenki az, aki nagyon odafigyel arra, amit csinál.
- Főleg az, aki mindig ugyanazt azt az egy-két kaját főzi.
Beülök anyámhoz a nappaliba a bablevesemmel, hogy arra az időre is együtt legyünk. Próbálom követni a Császárok klubját a Paramount-on.
- Milyen jó az illata.
- Aha - válaszolom bőbeszédűen.
- Finom lehet.
- Az, tudod, a Tibor főzte.
- Hoznál nekem egy kis csészényit?
- De mindjárt elindul, mintha ezt is mondtam volna már.
- Addig nem, amíg meg nem eszem.
Régen láttam anyámat ilyen jó étvággyal bablevest kanalazni.