Hajlamosak vagyunk a palcsintára lekicsinylően legyinteni. Már az is valami? Még a kispisisek is tudják, hogyan kell csinálni, az anyatejjel szívják magukba. A túrósat biztosan, csak akkor a mazsola még nem keveredik bele. Pedig Anikó túrós palacsintájára ma igencsak rácsodálkoztam.
Anikó túrós palacsintájához hasonlót ettem már az első Mártámnál és rémlik, hogy az is nagyon ízlett. Mondta is Márta, hogy egymás mellé teszi őket egy jénaiba, enyhén betejfölözi a tetejüket és világos barnára összesüti. Anikó is talán így csinálta. Csak tippelek, mert sosem lehetek a know how-jában biztos, nem is akarok, Anikó nagy titkait meghagyom neki.
Munka és értekezlet közötti bizonytalan és passzentos állapotomban rohantam le ebédelni. Mondom Anikónak, hogy összesen tíz percem van az ebédre, ne adjál túl sok levest, mert nem végzek vele. Megkönnyebbülten és meglepetéssel vettem észre, hogy túrós palacsinta a Magyaregregyi csirkeleves követője. A leves, mely tartalmas volt, teli csirkemell falatokkal, zöldségekkel, a magyaregregyi táj szépségével, zamatával öt perc alatt már nem is volt a tányéromban. A túrós palacsinta, az Anikóé, mely éppen annyira volt túrós és vaníliás és cukros és mazsolás, amennyire kell, az összesen tíz percbe csak azért fért bele, mert az egyiket belőle haza vittem, hogy ha a világnak nem is, de nagybeteg anyámnak Anikó túrós palacsintájának ne csak a hírét vigyem, egyen is belőle. Az már más kérdés, hogy az is nekem jutott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése