Egy ajándékozás útvesztőiben

Rosszul tájékozódom föld felett, hát még föld alatt. Nekem egyedül bemenni egy bevásárló központ parkolójába valóságos tortúra. Szűkek az utak, a parkoló helyek. Azután merre a be, a föl, hol a lift vagy a lépcső? Csak el ne felejtsem, a kocsit hol hagytam. Ha már beértem a vásárlótérbe, hol is vagyok? Mit keresek, mit szeretnék ajándékozni? Könyvet. De hiszen nem is szeret olvasni. Nem baj, a könyvesboltban legalább otthon érzem magam. Úristen, mennyi könyv! Én ezt nem látom át. Azt tudom, hogy egy könyveket nem vagy ritkán olvasó embernek olyan könyvet adok, amit egyszer és utoljára, amit muszáj elolvasni, mert örök, mert megérint mindenkit, aki a kezébe veszi, mert rövid, rajzos, színes, nyelvezete közérthető, stílusa olvasmányos, a története lebilincselő, bármennyiszer újra olvasható, még az unokáinknak is. Hosszas keresés után találtam rá A kis hercegre. Gondoltam, ha megvan neki, meglesz még egyszer, ha már olvasta, majd elolvassa az unokáinak. Bementem még egy nagy élelmiszerboltba. Vettem csokit, tudom, azt biztosan szereti, ennek örülni fog. Mikor kijöttem, körbe néztem. Hol is vagyok? Merről jöttem? Hol a lift lefelé? Liftet nem találtam. A lépcsőt is csak nehezen. A földszintre még valahogy lejutottam. A parkolóba vivő liftet a biztonsági őr mutatta már meg. Mikor leértem, csak az mentett meg a további szerencsétlenkedéstől, hogy a kocsi helyét sikerült megjegyeznem, és ott is volt. Azt már nem mesélem el, hogyan keveredtem ki a parkolós labirintusból a felszínre, ahol már tudtam, hogy na, itt balra megyek.