L. Zoltán hűlt helye

Már nagyon alakul L. Zoltán hűlt helye. Őt magát személyesen nem ismerem, bár találkoztunk, láttam, hallottam, tudok róla valamennyit, éppen annyit, amit a Facebook-on, egyéb médiákban elárul önmagáról. Ami nem is kevés. Mondhatom, hiszen például a Facebook-os felületemet benépesítette, megszínesítette, élettel töltötte meg napról napra jelenlétével. L. Zoltán egy ilyen kaliberű ember. Újságíró. Nem is akármilyen. Nem törött gerincű és nem gyáva, nem vak és nem néma, energiája, figyelme annyi, hogy többeknek is juthatna belőle. De nem jut, hanem belőle árad és benne újra termelődik, amikor kiáll valós igazságtalanságok, jogtalanságok ellen harcolni, az elesettek, kisemmizettek, betegek, az egyszerű ember jogait megvédeni. Fejjel megy a falnak akár, ha az ember és az ő ügye, ha maga az ügy úgy kívánja, nem érdekli saját sorsa, kis "csipszaros" élete.
A Facebook-on mindenre volt figyelme, mindenhez volt véleménye, észrevette a szépet, a jót, a tájat, benne az embert, az embert elsősorban, háttérben a környezetével. Szellemének aprólékait osztotta meg velem, amikor napi eseményeket egy-két szavas, rövid mondatos aláírásokkal kommentált, hogy a többit tovább gondolhassam. Agytorna, szellemi kihívás volt a javából. Nem mindig értettem, de nem izgatott, elég volt tudnom, hogy a nyomában kullogok hátul valahol. Megemlékezett az aznapra esett eseményekről közel s régmúlt időkből, rendhagyó képeket töltött fel illusztráció gyanánt. Millió és egy helyen járt. Erről tanúskodtak a legkülönfélébb helyszínekről, Budapestről, egyéb településekről, külföldről feltett fényképalbumai. Amikor megnéztem kirándulásait, vele kirándultam, sétáira vele mentem, annyira közelinek éreztem magamhoz egyéniségét és élményeit.
Ott volt az utcán, amikor erkölcsössége, világnézete, látásmódja, véleménye megkívánta. Néha egy légtérben vonultunk, így lett nekem egyszer csak külön bejáratú L. Zoltán fényképem.
Most azt hallom, hogy elmegy külföldre, nem egy-két napra, hanem hosszabb időre. Nem tudom, hova, nem tudom, mit fog csinálni, elmegy. Sokan örülnek ennek a hírnek. Kézzel fogható egyik jele, hogy a Facebook felületén letiltották személyét - elképesztő, hogy ezt itt és most meg lehet tenni. L. Zoltán, mintha sohasem létezett volna, vele tűnt gazdag világa. Egy személyben nincs ki elgondolkoztasson a napi eseményeket illetően, nincs ki emlékeztessen közel s régmúlt történésekre, nincs kivel bejárnom a város ismerős, ill. másként ismert részeit, nincs ki felvidítson bármivel, a nyár, az ősz színeivel, az ébredéssel, napos, felhős idővel, nincs ki megnevetessen egyéni humorával. Kopár lett Facebook felületem, nélküle kézzel foghatóan szegényes.
Azt mondja, elmegy, de mielőtt elmegy, találkozásra, egy utolsó kézfogásra, ölelésre hívja barátait, ismerőseit. Nem vagyok egyike sem, sem barátja, sem ismerőse a szó közvetlen értelmében. Azt hiszem, oda kell mennem hozzá. Közelében kell lennem egy utolsót. Rá kell néznem. Érzékelnem kell a többieket is körülötte. Hallgatnom kell szavait, mit mond, mit mesél az itt-maradóknak. Ha összeszedném bátorságomat, ami ilyenkor persze elhagy, talán sose nem volt, akkor odamennék hozzá, megszorítanám a kezét, ha engedné, esetleg meg is ölelném, ha az érzések pillanatában engedné, azt mondanám halkan, épphogy csak hallja, Zoli, vigyázz magadra, ne tűnj el nagyon, és egyszer, ha tudsz, ha akarsz, ha úgy érzed, ugye haza jössz. Ott kell lennem még egyszer kicsit a környezetében, érzékelnem kell, hiszen utána a hűlt helye jön, L. Zoltáné.