Mire az ebédből visszatértem a helyemre, már el is felejtettem hogyan hívták a második fogást, amit ettem. Nem lehetek annyira agyilag zokni, hitetlenkedtem, hogy azon a kétszáz méteren vagy háromszázon, amíg a helyemre nem érek, ne tudnám magamban mondogatni, hogy Stefánia vagdalt, Stefánia vagdalt, Stefánia vagdalt. Ehelyett agyilag üresen, gyomrilag telin kotorásztam valamiféle ételnevek után. Azután csak beugrott a Stefánia, amely ha nem út és női név, akkor majdnem biztos, hogy vagdalt, nevében gyönyörű, Anikó kivitelezésében pedig egyenesen élvezetes.
A Stefánia vagdalt Anikó szerint viszonylag egyszerűen elkészíthető étel, darált hús meg főtt tojás meg hagyma kell hozzá, és persze csipetnyi fűszerezési tudomány. Éppenséggel ez a mit, meg a miből mennyit teszi az alkotási folyamatot mindenkor olyan kiszámíthatatlanná, talányossá, sokszor megtanulhatatlanná.
Anikó Stefánia vagdaltja példának okáért sósnak indult falatként a számban. Félútig még azt gondoltam, hogy az lehetetlen, hogy Anikó elsózzon valamit. Ha mégis, akkor csak azért történhetett meg, mert véletlenül megcsúszott a kezében a sótartó, azt mondta, zutty, és sokkal több só landolt a darálthús masszában a kelleténél. Vagy azért sózhatta el, mert szerelmes, így aztán andalogva, elmélázva érzelmi túltengésén, kisebb dolga is nagyobb lehetett annál, hogy holmi sózással törődjön. A Stefániás falat egy darabig sósnak éreztette hát magát a számban. Azután mit tesz Isten, a sós íz fogta magát és megfordult: sósnak hittél, bibibííí, mégsem vagyok az, mondta a falat és magával elégedetten ejtőzött le távolabbi mélységeim felé.
Anikó ropogós Stefánia vagdaltja úgy játszott az érzékeimmel a sós és a normális között, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, és Anikónál ez így is van rendjén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése