Anikó Dubarry szelete

Az ezerhétszázas évek közepe táján Párizsban Dubarry asszonyság halálra unta magát hatalmas házában. Egyik szobát járta a másik után, fennhangon számlálgatta őket, harmincnégy, harmincöt, negyvenegy, negyvenkettő, s mikor ebből is elege lett, másban sem lelte szórakozását, mint hogy dolgoztatta a személyzetet, napról napra újabb és újabb feladatokat találva ki a számukra a maga szórakozására. A cselédség persze szó nélkül tűrte asszonyának hóbortjait, ugyan ki akarhatott a nincstelenek sorsára az utcára kerülni, ami semmi jóval nem kecsegtetett, hiszen azután jöhetett a rossz társaság, az alkohol, meg a bűnözés a fennmaradásért.
Dubarry asszonyság nem mondhatni, hogy szerette volna a férjét, akit tu, Barrynak (te, Barry) szólított a protokoll szerinti egyébként kötelező magázás helyett. Egyszer télvíz idején Dubarry asszony jól megfázott, és orrhangon dádhásan du, Barrynak hangzott az amúgy gyakori tegező hívása. Nem kellett sok a személyzetnek, attól fogva kicsit humorosan, kicsit fricskázva Dubarry névvel illette urát, asszonyát. Dubarry asszonynak és urának is a  fülébe jutott a dolog, de érdekes módon nem haragudtak meg érte. Fejébe vette viszont a ház úrnője, hogy a szakácsnőből valamilyen új ételt csikar ki a sok unalomig megszokott után. Dubarry úr ha lehetett, húst hússal evett, pedig őt sem fárasztották le a királyi udvarbéli teendők, amelyek pletykálkodásokban, ármánykodásokban merültek ki. Ha hús volt az ételben, legyen bármennyire is kevés, az neki már valami és finom volt. Jól teleette magát, nem átallott még repetázni is, azután meg úgy horkolta át a kora délutáni órákat, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
Dubarry asszony nem hagyott békét a szakácsnőnek, hogy találjon ki valami újdonságot, amivel a férje száját is egy jó időre befoghatnák, hírét vihetnék a népek és ő, a szakácsnő is hírnevet szerezhetne. A szakácsnőnek nem hiányzott az újabb kihívás, amúgy is elfáradt a végnélküli főzöcskézésben, estére agyilag zokni lett, így fent is, lent a lábán is zoknival aludta, leginkább forgolódta végig az éjszakát.
Az egyik ilyen félálomban átkómázott éjszakában fogalmazódott meg benne a gondolat, mi volna, ha egy jó nagy szelet húst valamilyen zöldséggel helyezne egy kupacba, majd felülről valamilyen szósszal, öntettel öntené le és sütné egybe. Egy-egy ilyen hús-zöldség-öntet adagjával bárki jól lakhat. De melyik zöldség legyen az? A krumpli lesz a köret, az már biztos. A sárgarépa túl kemény és olyan édeskés. A káposzta nehézzé teszi az ételt. A brokkoli akkortájt talán még nem volt föltalálva. Holnap kipróbálom karfiollal, határozta el magában a szakácsnő és ezzel el is aludt a következő félálomra.
Másnap hamar híre szaladt, hogy ma békén kell hagyni a szakácsnőt, mert fontos alkotnivalója van. Egy jó idő után érdekes, addig nem ismert illatok terjengtek  a konyha környékén a levegőben. Dubarry úr és neje alig bírtak tűkön ülni, hogy kivárják az ebédet, a szokásosnál is éhesebbek, türelmetlenebbek és kiváncsiabbak voltak. Feltálalták az ételt a konyhalányok, a szakácsnő pedig bemenekült a szobájába a várható szidalmak elől.
- Hogy ízlik az étel, kedvesem, kérdezte Dubarry asszony az urától.
- Egészen ehető.
- Csak egészen?
- Ilyet még nem ettem. Olyan omlós a hús, pedig máskor inkább száraz szokott lenni. Mi ez a fehér rajta, kérdezett vissza Dubarry.
- Hát nem ismerted meg a karfiolt? Igaz, nem csodálkozom, alig fordul elő asztalunknál.
- Te, és mi volt ez a sajtos valami a tetején?
- Uram, hát neked aztán érdemes újat kitalálni, az a sajtos mártás, és így emeletesen sül össze a hús-karfiollal egymásra rakva.
- Fantasztikus, akár holnap is csinálhatna a szakácsnő megint, nem gondolod? Hívd ide, hogy megdicsérhessem.
A szakácsnő ódzkodva jelent meg, félve mindenféle letolástól.
- Meg kell dicsérnem a mai ebédjéért, egyedülállót alkotott. El szeretném valahogy nevezni az új ételét, volna rá valami javaslata?
- Legyen az Öné, uram, a dicsőség, legyen a neve Dubarry szelet.
A történet akár így is eshetett, és Anikó éppen ezt a Dubarry szeletet alkotta meg a héten Istenien. Elképzelhető, hogy előzőleg Dubarry szakácsnőjével tanácskozta meg a hogyant meg a mikéntet, a népek haragjától félve tett bele apait-anyait és készítette el a Dubarry szeletet, de az biztos, hogy maga Dubarry is maximálisan meg lett volna Anikó Dubarry szeletével elégedve.