Úton - Papp János

Míg Mackóra vártam tegnap a színház előtt, betértem a Károly krt. - Dob utca sarkán lévő Alexandra Könyváruházba. A bejáratnál Papp János útibeszámolós előadóestjére beharangozó reklámtáblába ütköztem. Eszembe jutott, hogy valamikor, talán egy-két éve a rádióban, mégpedig a Klubrádióban egy szombati beszélgetős magazinműsorban hallottam Papp Jánost épp Lappföldön tett útjáról mesélni. Ott ragadtam a rádió mellett, amelyet akkor nem csupán háttértevékenységnek használtam, mint szokásommá vált szombati főzéseim mellett, hanem füleltem, teljes odaadással figyeltem. Egyszerűen magával ragadott, nekem élmény számba ment az a közvetlenség, őszinteség, színesség, beszédének gazdagsága, ízessége, történeteinek fűszeressége, ahogyan Papp János, a színész, a vándor-színész pillanatok alatt varázsolta elém a helyeket, ahol járt, foglalta össze élményeit és úgy mesélt találkozásairól, hogy lekössön, magával ragadjon és titkon kedvet kapjak magam is útra kelni, ha nem is olyan messzire, mint ő, akár csak ide a szomszédba.

  

"Ladakh (Kis-Tibet) – Stok Kangri (6123) - Előzetes egy útinaplóból

2010. augusztus 19-20. – Budapest-Ferihegy – Istanbul – Delhi – Ladakh (Leh). - 2010. szeptember 5. - Budapest.

Térben és időben ennyi.De ami mögötte van… (mögötte?! - benne!) – megrázó, megalázó, felemelő - magamból kiírandó!!!

Amikor édesapám született, 1913-ban, még élt Görgey Artúr; amikor anyai nagyanyám született, 1901-ben, még élt Jókai Mór; amikor második unokám (aki még csak három centi és egy buborékban üldögél lányom méhében), egyetemre megy, én már, lehet, nem leszek. – És ez így van rendben.

Kezdődhet így egy útinapló? Igen, ha az ember Ladakh-ban járt, egy nyolcvan százalékban hindu ország muszlim tartományában, az Indus völgyében, ahol egy buddhista kisebbség próbálja kisajtolni az élethez szükséges minimumot egy keskeny völgyből, amelyre 5-6 ezer méter magas kopár hegyek tekintenek.

*

S hány népek élnek még ma is körűltünk

- Tekintsük által a föld részeit -,

Kik a baromság aklában hevernek,

És semmi isten nem tekint ügyökre!

Ez istenének a barmot hiszi,

Imádja a föld ocsmány férgeit,

S azoknak embervérrel áldozik;

Emez vakító papjának ganéját

Mint szent ereklyét tisztelvén, eszi;

Amott az odvas fákban éhezik

Az embereknek görhes istene,

S a legnagyobb bűnt batkákért lemossa;

Imitt hamúban kotlik a herélt szent,

S bámészkodása istenné teszi…

Berzsenyi 1815-ben az evengélikusok puritán dühével dörög, én pedig Európából érkezve, két héttel egy borzalmas természeti katasztrófa után, testközelből, a bőrömön érzem India ember-milliárdjának nyomorát, és odahaza folyton ágáló, berzenkedő énem megszégyenülten, döbbenten, csendben figyel.

*

Minden nagy gyaloglás (Másfél millió lépés, El Camino, Lappföld, Japán Alpok, Országos Kék Kör, Skócia) megérintett, formált –, de Ladakh megváltoztatott. Hogy ez javamra válik-e, majd eldől! Az biztos, hogy nem tudom a világot, benne magamat úgy nézni, mint eddig.

Megrázó volt a csúcs, és megrázó volt a völgy.

Ötezer fölött nem fájt a fejem, nem volt hányingerem, nem szédültem, de elkapott a hegyi betegség legszebbike: a hegyi mámor. Azt éreztem, hogy létezésem négy minősége, a test, a tudat, a szellem és a lélek, külön-külön él. A tudatom vigyáz a testre, hogy le ne zuhanjon – a szellemem valahol fönt lebeg, és bólint: jókor, jó helyen vagy! – a lelkem világít és melegít: élni jó! – Utolérem Zsuzsát, a feleségemet, megpróbálom elmondani neki, hogy mit érzek, néhány dadogó szó, és… a nyakába fúrom a fejem, és zokogok, átszakad bennem egy gát, ami eddig nem hagyta, hogy tudjam: mostantól minden helyzetben és viszonylatban meg kell keresnem a lényeget! – és csak azzal szabad törődnöm!

A hegyi mámor alatt is éber tudat, másnap reggel, egy két versszakos haikut szül:

Agyam, szívem kő –

Egy vagyok veled, Te Hegy!

Lassan porladok.

Szellemem lebeg

Szirtjeid fölött, Te Hegy! –

A lelkem ragyog.

Közhelyes? Banális? Gyere föl velem a hegyre, aztán a csúcsról a völgybe, nézz a szemébe az ott élő embereknek, és minden, amit az élet értelméről gondoltál: átértékelődik. A közhely visszakapja mély értelmét, a banalitásnak súlya lesz. Olyan körülmények között, ahogy Indiában élnek százmilliók, a létezés: minden és semmi. A hétköznapok kilátástalanságában csak az villant föl némi reményt, ha hiszel abban, hogy egy újjászületés megadja majd az emberhez méltó életet. Higgy, és remélj! De hiszen minden vallás erre bíztat! – Az ember hát bízik és remél, és… él, szeret és meghal, József Attilát parafrazeálva.

Többet kellene írnom a megrázó, igaz hegyekről? – Majd, ha már feldolgoztam, és meg is tudom írni mindazt, ami a völgyben megalázott, és befogta „peres számat”. Arról is kell majd írnom, hogy milyen volt nekem, a „magányos farkasnak” csapatban létezni; hogy milyen profi volt a túra szervezettsége, és hogy Szabó Szilveszter túravezetésével a világ végére is elmennék!"

Forrás: Centrál Színház műsorismertetője - Papp János élménybeszámolójával - felolvasóestjéről.