Nem szeretem a temetéseket. Vidéken maga a protokoll, társadalmi kötelezettség, esemény, ahol nemcsak az elhúnytnak adják meg a tiszteletet, hanem alkalom az összetalálkozásra, összenézésre, futó beszélgetésre. És utána a halotti tor, mely a temetés méltó folytatása a szűkebb-tágabb család, rokonok, távoli rokonok, szomszédok, az eltávozott életében jelentősebb szerepet játszók társaságában. Sem az emberek erre az alkalomra összejött, összehívott csoportja, sem a református búcsúztató, sem az étteremben felszolgált pazar étkek nem tehettek arról, hogy belül, legbelül rosszul éreztem magam és üresnek, kedvetlennek és lelkileg megereszkedettnek. Kívántam, bár ne került volna erre a temetésre és halotti torra ilyen gyorsan és váratlanul sor, de azt is tudtam, hogy egy idős, kiváltképp nagyon idős ember életében minden nap ajándék, amelynek örülni kell és lehet, s amelyet egy jelentéktelenebbnek tűnő történés, mint egy esés, vagy egy betegség, mint egy tüdőgyulladás megpecsételhet, végérvényesen visszafordíthatatlanná tehet.
Ha lehet ilyet mondani, a temetés szép volt, bensőséges, behozta az eltávozott szellemét, alakját, ugyanakkor méltósággal útjára is engedte. A közös ebéd pedig összehozta mindazokat a rokonokat, ismerősöket, akikkel esküvők, temetések alkalmával találkozik az ember, és akikhez rövid ismertető kell, hogy ki kicsoda, kinek a révén is lett meghíva.
S mindezenközben ki a fenét érdekel, hogy közben mi zajlik a lelkemben. Nem is ezért írtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése