Lovas Zoltán: Anyámról / Én is - az enyémről

"Anyám az idén 85 éves lesz. Már nem tudok sok csokrot szedni neki. A legutóbbit 10 napja szedtem, amikor az orgona elkezdett teljes díszében virágozni a kertben. A hideg idő miatt mégiscsak lesz még holnap is orgona... Most a bátyám helyett fogok csokrot szedni, és aztán odaadom neki, mármint a bátyámnak, hogy adja ő anyunak majd. Azt hiszem ennek fog anyu a legjobban örülni most... - sokat gondolkodom mostanában anyámon... még mindig ő az aki segít. Mindenkinek ő. Semmi rendkívüli életút, semmi nagy kunszt, semmi könyv, festmény, 12 gyerek, és ötszáz unoka. Semmi világraszóló, 200 évig látszó sztori. Ő csak két gyereket felnevelt, megtartott, főzött, mosott, takarított, 18-tól 55-ig dolgozott napi 8 órában, nem disszidált, nem vált el, csak volt. Nekünk. Hűséggel szolgált és élt. Nem akarok ilyen technokrata dumákat nyomni, de ő aztán tényleg egy pozitív minta. Jó sok éve pontosan tudom, hogy milyen, hogy mit jelent és tesz. Sokáig szinte megfulladtam a gondolatra, hogy el fogom veszíteni. Aztán megtanultam együtt élni ezzel az érzéssel."

Forrás: FaceBook, 2016. április 30.

Anyám 81 után volt félévvel, amikor meghalt. Tehát 85 éves már sohasem lehet. Csokrot nem nagyon szedtem neki, talán orgonát, amikor még volt Tahiban a kert bal elülső sarkában. Nem szerette, hogy levágtam pár szálat a fehérből, másik párat a lilából. Egyszer tulipánt kapott, azt is Tahiból a ház előtti kertrészből. Színpompásakat, cirmos fehéret, pirosat narancs lángnyelvekkel, bordósakat. Anyák napján elfogadta, megköszönte, vázát hoztam, vízzel töltöttem, beletettem, a konyhában az asztalra állítottam. A leginkább annak örült május első napján, hogy odamentem hozzá, beültem mellé és beszélgettünk, utána együtt ettünk valami egyszerűt ebédre, nem csinált nagy ügyet anyák napjából. Annál inkább évekkel előtte apám, mikor még élt. Nem mulasztotta el minden anyák napján anyámat egy szál vagy egy cserepes virággal felköszönteni, mint gyermekei anyját. A gesztus fantasztikus volt és megismételhetetlen, amilyen csak apámtól telhetett.

Anyám volt a támasz sokaknak. Családban, mikor apám már nem volt, ő lett a Nagy család feje. Valahogy mindent tudott. Apámhoz fiatalon nagyon messziről, Ashabadból, szegénységből, egy örmény családból érkezett. Tudta mindennek a súlyát, helyét, szinte zsigerből ontotta a földhöz ragadt bölcsességeket, olyan természetesen viselkedett, mint aki keletről érkezve mindig is ráérzett volna Magyarországra, később a nyugatra. Semmi extra, három gyerek, egy Nagy család kezdete, vegyész, a magyar-orosz kapcsolatok építője a Chinoinos időkben. Viselte a szakmát, rengeteget utazott, mellette bennünket, a három gyerekét nevelte, főzött, mosott, apám tudományos munkájához a nyugodalmas hátteret biztosította. Csak volt. Nekünk. Nyugdíjas éveiben a barátnőinek is. Ha hívták telefonon, ha személyesen jöttek hozzá, elbeszélgettek egy jót egymással, meghallgatta a másikat, sohasem ítélkezett az illető, a probléma felett, igyekezett a legjobb tudása szerint jó tanáccsal, segítséggel szolgálni.

Tudtam, hogy nem örök életű, egyszer beteg lesz, beteg lett, betegségében végig vele lenni fantasztikusan fájdalmas, egyúttal felemelő érzés volt, s hogy elment, mélyen fájó hiányt hagyott maga mögött egy jó csomó gondolattal, érzéssel, mondással, emlékkel, amely tőle jön, rá emlékeztet.