"most mesélek nektek egy igaz mesét a Béri Balogh Ádám kuruc brigadáros fájáról...
Hajdanán, az ötvenes évek második, a hatvanas évek első felében, igen kis gyermekként tavasztól-őszig gyakorta voltam Szekszárdon onokaként Lovasmama és Lovaspapa vendége. A mama apám tolnai sváb anyja volt, a papa meg egy derék magyar parasztember, ki hatvan volt már mikor a mamát elvette, ki ötven volt már mikor összebútoroztak, valamikor a negyvenes évek legvégén. Szekszárdon, a Tinódi utcában éltek, kis földszintes, udvaros parasztházban, a Séd patak mellett.
A papának nem akaródzott bemenni a TSZ-be, nem is ment bele soha. Hagytak neki valami kis akácost fenn a szekszárdi Szőlőhegy hátában, meg valami kis búzásföldet a kakasdi határban, no meg egy csíknyi szőlőt a csatári határban. Ebből, meg az udvarban nevelt csirkékből, és disznókból éldegéltek a mama meg a papa. Csapvíz volt, többnyire ihatatlan rozsdás, de csatorna persze nem, budi az udvarban, a kukoricásgóré tövében. A konyhában egy sparhelt, főzni, fűteni, mosdóvizet melegíteni azon lehetett.
No de, szavam ne feledjem: vissza a fához, a Béri Balog Ádám fájához. Mely ott állott a Szekszárdot Moháccsal összekötő, a Sárközön átvezető országút szélén, Szekszárd csatári határában, jelezve a helyet ahol a szőlősföldek és a város összeértek. A fa az én gyermekkoromban még szépen zöldellt, óriási szil volt, bár már látszott rajta a kor, a majd' 300 év. Amikor csak a szőlősbe mentünk a papával, vagy este megfáradva onnan jöttünk, minden alkalommal elmondta a papa oldalt nézve, hunyorítva egyet a huncut szemével, hogy na ez a Béri Balog Ádám fája. Ily módon megsüvegelve a fát, Béri Balogot, a kurucokat, meg tán még a jóistent is. Ez a kiszólás hozzátartozott az úthoz. A szőlős amúgy ott volt, négy vagy öt csíkkal arrébb, a fától nem messze.
A régi fát valamikor a hetvenes években ki kellett vágni, mert már az útra roskadt. Ültettek helyette másikat, mi mostanára már sudárrá terebélyesedett. A Béri Balog Ádámnak, kit ez alatt a fa alatt fogtak el a labancok, kell egy fa. Jár neki. Ez a fa maga a szülőföld. S minden régi fa az, mindnek megvan a maga meséje, megvan az a kapocs mi közte és emberöltőkön át ennek a földnek a szülöttjei között fennállt. Ezeket a fákat féltették, óvták, számon tartották. Tisztességes ember el nem ment soha mellettük anélkül, hogy rájuk jó szemmel ne nézzen. S egyáltalán. Tisztességes magyar parasztember fát ok és ész nélkül soha ki nem vágott. Inkább csak ültetett. A fák szinte családtagok voltak mindig is. S nemcsak a gyümölcsfák. A fa árnyékot vetett, a nyári melegben oltalmat adott.
És ide most könnyű lenne valami vörös farkat írni, de nem teszem. Egyszerűen csak örülök, hogy vissza tudtam gondolni a Béri Balog Ádám fájára, a rég meghalt mamára és papára, a kockaköves útra, a szőlősre. A gyökereimre. Vannak olyan fák, amelyek a lelkünkben nőttek nagyra. Azokat nem lehet csak úgy kivágni."
Hajdanán, az ötvenes évek második, a hatvanas évek első felében, igen kis gyermekként tavasztól-őszig gyakorta voltam Szekszárdon onokaként Lovasmama és Lovaspapa vendége. A mama apám tolnai sváb anyja volt, a papa meg egy derék magyar parasztember, ki hatvan volt már mikor a mamát elvette, ki ötven volt már mikor összebútoroztak, valamikor a negyvenes évek legvégén. Szekszárdon, a Tinódi utcában éltek, kis földszintes, udvaros parasztházban, a Séd patak mellett.
A papának nem akaródzott bemenni a TSZ-be, nem is ment bele soha. Hagytak neki valami kis akácost fenn a szekszárdi Szőlőhegy hátában, meg valami kis búzásföldet a kakasdi határban, no meg egy csíknyi szőlőt a csatári határban. Ebből, meg az udvarban nevelt csirkékből, és disznókból éldegéltek a mama meg a papa. Csapvíz volt, többnyire ihatatlan rozsdás, de csatorna persze nem, budi az udvarban, a kukoricásgóré tövében. A konyhában egy sparhelt, főzni, fűteni, mosdóvizet melegíteni azon lehetett.
No de, szavam ne feledjem: vissza a fához, a Béri Balog Ádám fájához. Mely ott állott a Szekszárdot Moháccsal összekötő, a Sárközön átvezető országút szélén, Szekszárd csatári határában, jelezve a helyet ahol a szőlősföldek és a város összeértek. A fa az én gyermekkoromban még szépen zöldellt, óriási szil volt, bár már látszott rajta a kor, a majd' 300 év. Amikor csak a szőlősbe mentünk a papával, vagy este megfáradva onnan jöttünk, minden alkalommal elmondta a papa oldalt nézve, hunyorítva egyet a huncut szemével, hogy na ez a Béri Balog Ádám fája. Ily módon megsüvegelve a fát, Béri Balogot, a kurucokat, meg tán még a jóistent is. Ez a kiszólás hozzátartozott az úthoz. A szőlős amúgy ott volt, négy vagy öt csíkkal arrébb, a fától nem messze.
A régi fát valamikor a hetvenes években ki kellett vágni, mert már az útra roskadt. Ültettek helyette másikat, mi mostanára már sudárrá terebélyesedett. A Béri Balog Ádámnak, kit ez alatt a fa alatt fogtak el a labancok, kell egy fa. Jár neki. Ez a fa maga a szülőföld. S minden régi fa az, mindnek megvan a maga meséje, megvan az a kapocs mi közte és emberöltőkön át ennek a földnek a szülöttjei között fennállt. Ezeket a fákat féltették, óvták, számon tartották. Tisztességes ember el nem ment soha mellettük anélkül, hogy rájuk jó szemmel ne nézzen. S egyáltalán. Tisztességes magyar parasztember fát ok és ész nélkül soha ki nem vágott. Inkább csak ültetett. A fák szinte családtagok voltak mindig is. S nemcsak a gyümölcsfák. A fa árnyékot vetett, a nyári melegben oltalmat adott.
És ide most könnyű lenne valami vörös farkat írni, de nem teszem. Egyszerűen csak örülök, hogy vissza tudtam gondolni a Béri Balog Ádám fájára, a rég meghalt mamára és papára, a kockaköves útra, a szőlősre. A gyökereimre. Vannak olyan fák, amelyek a lelkünkben nőttek nagyra. Azokat nem lehet csak úgy kivágni."
Forrás: FB, 2016. április 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése