Tóth Krisztina: Verset állva

A Vasárnapi Hírek április 18-i internetes számából átvett Tóth Krisztina író, költő írása egy élménybeszámoló egy iskolából, ahova - mint híres, illusztris vendéget - szavalni hívták. A saját verseit. Emelni ezáltal valamit az aznap fényén. Emléket hagyni diákokban, tanárokban. Hagyott. Talán. És nem keveset. Bennem annyit, hogy beleborzongtam.

"Megérkezem a kisvárosi gimnázium elé, ahol a költészet napja alkalmából rendhagyó irodalomórát kellene tartanom. A tanárnő, akivel egyeztettem, a bejárat előtti lépcsőn vár. Erzsikének hívják, kissé lámpalázasnak tűnik, és arra kér, a műsor előtt fáradjak be az igazgató úrhoz, aki szeretne velem néhány szót váltani.

Bikanyakú, szigorú ember fogad bennünket. Leültet az íróasztal előtt álló fotelba, ő maga visszatér az asztal mögé. A költészet szép dolog, fog a mondandójába, és ő fontosnak tartja, hogy a diákok okuljanak a mai találkozásból. Reméli, hogy rendbontás nélkül zajlik majd az esemény, amelyen ő személyesen sajnos nem lehet jelen, mivel adminisztratív teendői vannak. Senki sincs, folytatja nyomatékkal, aki ezeket elvégezze helyette, és – itt a továbbra is álló tanárnőre pillant – ebben az intézményben minden rá hárul.

Az a benyomásom, hogy jobban örült volna, ha valami rendes írót hívnak meg ide, nem egy nőt. Egy olyat, akinek szakálla, bajusza, de legalább egy vacak szemüvege van.

Aláírom a szerződéseket, átveszem a másodpéldányt, aztán elköszönök. Az igazgató azt mondja, igyekszik majd a versműsor végére benézni, ha időben végez.

A folyosón próbálom tisztázni, hogy nem versműsorral készültem, hanem beszélgetni szeretnék a diákokkal, mire Erzsébet rávágja, hogy arra is lesz tíz perc, írtak kérdéseket.

A terembe lépünk, amit betölt a gyerekkorom iskolai ünnepélyeiről ismerős verejtékszag. A diákok ünneplőben állnak, kórusban köszönnek. Egy frissen fodrászolt, kosztümös magyartanárnő lép elém, katonásan üdvözöl, aztán közli, hogy a diákok nagyon készültek, most meghallgatjuk a szavalatokat. Riadtan bólintok. Ő fog majd moderálni is, súgja oda, de még nem ül le mellém, mert úgy illik, hogy a tanár osztozzon a diákokkal szenvedésben. Nem értem, mit ért szenvedésen, de néhány másodperc múlva világossá válik.

Szigorú tekintetétől irányítva a tanulók egyenként lépnek ki a sorból, és darálják el üres arccal a verseket, amelyeket én írtam, és amelyekről eskü alatt állíthatom, hogy nyomtatásban volt értelmük. A rövid összeállításból ez nem derül ki: levegőbe meredő kocsonyás tekintetek, szoknya szélét morzsolgató diákkezek, tanácstalan arcok. Ezeknek a gyerekeknek a költészettel való találkozás maga a drill: afféle vizsga, kisérettségi. A műsor baki nélkül lemegy, a tanárnő lehajtja a diákokat a pódiumról, és beszélgetni kezdünk.

A közönséghez fordulok, kérdezek valamit. Senki sem jelentkezik, bámulnak üres arccal, mint az udvarra terelt rabok. Félek, nehogy a tanárnő felszólítson valakit, inkább úgy döntök, felolvasok, közben talán oldódik a hangulat. Egy József Attilához kapcsolódó verssel indítok, a tanárnő helyeslően bólogat. Közben érzékelem, hogy az igazgató belépett a terembe és integet: nyilván jelezni akarja, hogy megjött.

Amikor befejezem a verset, mozgolódás támad, mindenki tekergeti a fejét. A széksorok szélén egy idősebb tanárnő oson hajlott háttal, mint valami moziba későn érkező, besurranó néző, és egy cédulát szorongat. Az első sorban ülők átveszik, továbbadják, és meglepetésemre a cédula végül hozzám fut be, a színpadra. Nyomtatott betűkkel ez áll rajta: VERSET ÁLLVA MONDUNK! Elképedve nézek fel, és látom, hogy a bikanyakú igazgató megint integet. Most értem meg a kézmozdulatát: azt mutatja, hogy álljak fel.

Felolvasom a mikrofonba az üzenetet. Az első sorból néhányan behúzott nyakkal lázítanak, hogy maradjak csak ülve, aztán lopva hátrapillantanak. Nézünk szembe a terem két végéből az igazgatóval, és belemondom a mikrofonba, hogy én a saját verseimet ülve szeretném elmondani, ha nincs ellenére. A lázadás és bomlás szelleme végigsöpör a termen, a tanárnők kipirult, forradalmi arccal várják, hogy most mi lesz. A pódiumon ülő magyartanárnő válaszol, hogy tegyem csak, ahogy jónak látom, és közben a terem végébe pillant, mintha biztosítani akarná a felettesét, hogy sajnálja a dolgot: ez igazán nem az ő ötlete volt, ő megmondhatta volna előre, hogy az élő költők kockázatosak, az Erzsike találta ki az egészet.

Beszélni kezdek, miközben megfordul a fejemben, hogy talán valakinek az állásával játszom. Erzsikéével mondjuk, aki felvetette, hogy meghívjanak, de talán másokéval is, talán mindazokéval, akik a könyveimet tartják a kezükben, hogy dedikáljak nekik. Hozzájuk beszélek elsősorban, és a gyerekekhez.

Arról próbálok valamit mondani ebben a reménytelenül levegőtlen, visszhangos teremben, hogy a vers zene, a vers mi magunk vagyunk, a vers a létünk, az identitásunk, hogy a verset nem fejből, hanem szívből mondjuk, és nem szépen, hanem bárhogyan, bárhol. Homokos, vizes síkra érve, fülkefényben állva, vonattetőn keresztben hasalva, csillámló sziklafalon ülve, lassan, tűnődve, halkan, motyogva.

Az igazgató kifordul a teremből, a gyerekek tapsolnak, egy nyirkos tenyerű, magas fiú virágot nyújt át. Talán megmaradok az emlékezetükben, talán eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom – nem tudom.