Lovas Zoltán szerint Anyák napján, és szerintem

"Anyák napja mindig május első vasárnapján volt. Merthogy akkor nyílott az orgona, s mi a bátyámmal átmentünk a Margit hídon Budára, és ott, a budai villanegyedben, a Rózsadombon szedtük mi kilógott a kerítésen kívülre. Nos erre az idén nem lesz mód. Az orgona már most virágzik, még itt is, hol pedig mindig hideg az idő. Így azután - hiába a hagyomány nagy úr - ma elő anyák napi orgonacsokor készítés volt... Amúgy meg, mióta a nagy fiam Londonban (lassan 6 éve) illetve a nagylányom Sepsiszentgyörgyön (bő három és fél éve) él, mindig akkor van ünnep, amikor éppen előkerülnek. Így aztán holnap elő anyák napja lesz.
Ezelőtt 8 évvel, mikor berobbant a 2008-as világgazdasági válság, rá tán két napra anyámhoz volt hivatalos a család. Voltunk 12-en az összetolt asztalok körül. Minden úgy volt, ahogyan lennie kellett... Én nem vagyok egy tósztmondó ember. De kivételesen akkor azért elmondtam, hogy világgazdasági válság lesz, s hogy a következmények beláthatatlanok. S hogy mi így, együtt arra figyeljünk, hogy ha és amennyire lehet megmaradjunk, mi, a család.
És hát... eltelt 8 hosszú év... Sok-sok bajjal, keserűséggel, félelmekkel, könnyekkel, csalódásokkal. Minden más lett. Szertesodródtunk. Valahogyan mindannyian a felszínen maradtunk. Sok mindent átértékeltünk, sok mindent megtanultunk. Egy biztos pont maradt: anyám. A család."

Ezt akár valaki a családunkból ugyanígy megírhatta volna a családunkról. Anyámat Anyák napján mindig felköszöntöttük. Az elején - tudatlanul, nagy lelkesedésben - még vágott virággal, pedig nem szerette a virágot, amikor levágták és ajándékba adták. Azután cserepessel, mert az virágabb a vágottnál, mégiscsak él valamennyire, s tovább él, de az sem volt az igazi. És persze lehetett öntözgetni, ami nem anyám erőssége. Később jött a Rafaello, a Ferrero Rocher, meg a mandulás csoki, nagy kedvencei, ezeknek örült igazán. 

Amióta meg Eszter lányom Londonban él, ennek már jó másfél éve, a húgom összes gyerekéből hárman bő féléve Spanyolországban, a legkisebb meg az apjával Olaszországban, az öcsém és családja Amerikában, azóta Anyák napja csak dátum szerint van meg a családnak, kicsinek meg Nagynak. 

Egyikük sem a gazdasági világválság miatt ment ki, hanem mert az értékes tanulás, a PhD, a Konzervatórium, az egyetem, a munka ott, mert itt nem volt, a hasznosság érzete, mert itt a fölöslegességé, a több lehetőség valahol másutt, mert itt a vakvágány a zsákutcában, egyáltalán az Élet hozta így. 

Telnek-múlnak az évek és a kis család még összejön olykor-olykor valahogy, de a Nagyot összeszedni, na, ahhoz művészet kell. Utoljára anyám betegségének finisében, valamikor múlt év utolsó negyedében volt együtt húgom családjának szputnyikai, az enyimével, a legtávolból öcsénkkel, de akkor is hiányzott valaki, mindig hiányzik valaki. 

Szívszorító, hogy kevesebben vagyunk itthon, mint amennyien a Nagy családból kinn élnek. Dávid fiam is nemsokára elmegy a húga után. Maradunk magunkban, magunknak. Egyre kevesebben összekapaszkodva a családból, kicsiből és Nagyból. És most már anyám sincsen. Csak gondolatban mondhatom majd, hogy sok boldogságot, egészséget neked Anyák napjára, drága édesanyám. És a mandulás csokit is egyedül eszem.