- Képzeld, a Kati ma fölhívott, hogy boldog anyák napját kívánjon nekem. Nekem? Mondjuk, éppenséggel nekem is lehet néhány gyermekem révén. De annyira elcsodálkoztam rajta, hogy önkéntelenül viszont kívántam neki. Közben hallom, hogy a vonal túlsó felén elsírja magát, mert már nincs kinek mondanom, szipogja. Istenem, gondolom el torkomban a gombóccal, már nekem sincs. Hangosan csak annyit bírok kinyögni, hogy én legalább megírom. Te legalább megírod, mondja Kati, de én mit csináljak, fölhívlak téged. Irtóra hiányzik, mondom neki, de hidd el, hogy nekem ez a nap semmivel se másabb, mint a többi. Én is rengeteget gondolok rá, mondja Kati, nem múlik el nap anélkül, hogy ne jutna valamiről, valakiről, vagy egy szituációról az eszembe. Ismerem ezt az állapotot, mondom, anyánk, mégis csak az anyánk volt, és nem is akármilyen. Nem tudom, hogyan kell nem gondolni rá, mondja váratlanul a kagylóba, és megint elsírja magát. Én sem, mondom, de azok a barátaim, akik már jó régen vesztették el az anyjukat, azt mondják, hogy lassan kevesebbet kellene rá gondolni, és majd az idő mindent helyre hoz. Biztos úgy lesz, mondja Kati, de most még nem az van, és ha úgy is lesz, akkor sincs két egyforma ember, kapcsolat, kötődés, emlékezés, és ő egy kivételes anya és ember volt, akit nagyon szerettünk, szeretünk. Ebben maradunk, mert ebben is egyetértek a húgommal, és leteszem te-napi telefonunkat.
- Azért nem véletlenül vagyok én annyira büszke a lányaimra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése