Várakozó hangulatban

Hidegre fordult az idő. A novemberi tavasznak nyoma sincs. Egy-két fok van. A hó kezd esni vagy valami eső-hónak a keveréke. A szél is fúj. A parkban egy fiatal pár feketében a hideggel, hóval, széllel is dacolva. A kutyájuk kedvéért. A kutya, ez a fekete inas, izmos, közép termetű, talán futó kutya lehet, mert mást sem csinál csak lohol. Körbe-körbe, majd hirtelen lefékez és csillag alakzatban ide-oda. A kutya láthatóan jól érzi magát. Én is, aki pár percre tártam ki az ablakot a kinti hidegnek, szélnek, szálló havas esőnek. Bentről nézek kifele. Kihajolok. Kiteszem magamat derékig mindannak, ami az utcán zajlik és mégsem esz meg az Isten hidege. Nézem az emberpárt nyakukat  egyre bejjebb húzva a testükbe, tapinthatóan dideregve. És nézem a boldogan futkározó kutyát. Soha sem fárad el, gondolom közben. A hátamba érzem a konyha melegét, a sütőből egyre erőteljesebben  szétterülő illatokat. Megfordulok. Most hátamban a hideg kerttel nézek körbe a konyhán, pillantásommal áthaladva a nappalin is. Csönd van. Nyugalom van. Minden várakozik. Az üres székek, a fotelek is. Várnak valakikre, akik majd megtöltik e teret hanggal, élettel, jókedvvel. Néhány óra múlva. S majd bentről ők is békésen néznek a hidegbe kifele.