Hazafelé anyámtól az úton a kocsiban végig a Crocodile rock szólt, Elton John örökzöldje. Kábé negyven perc Crocodile rock. Crocodile rock először, Crocodile rock másodszor és nemcsak harmadszor, hanem tizedszer is. Meghallottam a cédén, felpörögtek a kerekek, megpróbáltam kétszázhúsz felett menni a kötelező városi ötven mellett, elhagyni Tolnát-Baranyát, de legalább az előttem haladó biciklistát. Ujjaim a kormányon doboltak, de jó, Crocodile rock, nem éppen gyászos zene. A legszívesebben táncra perdültem volna az ülésben, no nem rockra, hanem annak csupán valamiféle vonaglós változatára, mindegy milyen lépésekkel, csak forrjon a vérem meg pezsegjen. A kormány kissé útban volt, a biztonsági öv húzódozott, az előttem haladó csigasofőr pedig nagyokat pisloghatott. Bárhogy is volt, örülök, hogy velem ez most megesett, és még csak nem is bánom. Holnap keresek egy utat, ahol legalább két órán át Crocodile rock-ozhatok oda és újabb két órán át vissza. Repedjen csak a dobhártya, pattanjanak hangszálaim az együtténeklésben, és csak szorítson az a biztonsági öv az ülő tánc közben. Talán még fel is állok a kocsiban, kihasítom a kocsi tetejét, kidugom a fejem, majd mást is és jó nagyokat kurjongatok, miközben a hosszú sálammal kőrözök a Crocodile rock dallamára, közben riszálom így is, úgy is. Ennek a nagy Elton és anyám is biztos örülne. Anyám azon a nyújtott hangján még azt is mondaná:
- Ééééédes lááááányom, legalább egy kicsit kiengedted a gőzt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése