Tegnapi gondolat (2015.11.06.)

Csak el ne felejtsem, nem kötelező gondolnom rá, de mégis, legalább egy pillanatra jusson eszembe, hogy ma van Göncz Árpád temetése. Ha már nem tudok elmenni, mert fizikai képtelenség, hogy pénteken szabadságon legyek, akkor legalább álljak meg egy pillanatra, és ne azzal a gondolattal, hogy mert meg kell állnom, mert kötelező, hanem valami belső késztetés miatt, valami önkéntelen indíttatás fékezze le mókuskerekemet a nagy rohanásában, egy csöppet érezzem át délután úgy három óra környékén, hogy ma temetnek egy nagyon Valakit, akit bár személyesen nem ismertem, mégis fölfogtam, hogy mennyire az. Erre tekerődöm a mókuskerékben, elkap heve, szíja, ostora, a magam elkötelezettsége, mintha sajátomé lenne, pedig nem is, belefeledkezem a millió és egy tenni- és hajtanivalóba, problémák tekerednek rám és vágódnak lefele, közben egyre felejtem az idő múlását, csak háromnegyedötkor ocsúdok föl, hogy mennem kell. Anyámhoz. Hogy azután a késő estében kerüljek haza. Valamikor a bő délutánban áll meg bennem az ütő meg a pillanat meg a levegő, hogy ma valamikor temették el Göncz Árpádot. És én sehol nem voltam ott.