Megyesi Gusztáv: Kihízott férfidzseki

"A nő nagyjából tizenöt éve áll az óbudai aluljáró felső lépcsőjénél, tizenöt éve mondja egyre szárazabb hangon, hogy „újságot tessék, újságot tessék", de még sohase vettünk tőle. Tizenöt éve megyünk el mellette naponta, „újságot tessék, újságot tessék", skandálja gépiesen, de mikor a szemébe néznénk, mintha nem volna neki szeme, üres a tekintete. Időnként megjelenik nála egy férfi, mogorva, durva ember, nyáron is jambósapkában jár, gyorsan elhadar valamit a nőnek, aztán továbbáll; hajléktalan asszony sohase marad egyedül.
És most ott ülnek velünk szemben a villamoson, és egymás kezét fogják, a nő kissé a férfi vállára dőlve. Szombat este van, buliidő, nyilván a hajléktalanoknak is jár pihenőnap, alighanem az angyalföldi hajléktalanszállón laknak, s most mennek valahová, ennek megfelelően a megszokott lestrapált ruhák helyett mindenféle színes gönc van rajtuk.
És akkor észreveszem a férfin az enciánkék dzsekit. Hosszasan nézem, de már az első pillanattól biztos vagyok benne, hogy az én dzsekim, az egyik ujjánál apró, alig látható hasadás. Az utóbbi időben fene jó dolgomban némileg hízni kezdtem, a feleségem sorra viszi le kinőtt holmijaimat a segélyszervezethez. Oda kellene lépni hozzájuk, és rákérdezni, hol szerezték, rámutatni az ujján lévő pici hasadásra, majd diszkréten aprópénzt dugni a dzseki zsebébe, persze nem a bal oldaliba, mert az lyukas, a kulcstartónkon fityegő körömvágó szaggatta ki a bélést.
Ám ez az, ami roppant kockázatos.
Egyszer már jártam úgy, hogy bejött egy idegen férfi a kocsmába egy nővel, leültek a sarokba, ott súgtak-búgtak, egészen összeölelkeztek, a férfi időnként kinézett a bokszból, s ujjával csettintve intett a pincérnek, mint valami Csekonics. Akkor vettem észre a zakóját. Hogy ez az én kockás zakóm volt, mielőtt a bizományiba adtam. És akkor, amikor már csókolóztak is, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy odalépjek, s a zakóra bökjek, hogy uram, ön itt ne urizáljon, ez a zakó az enyém volt még nemrég, a belső zsebénél fekete tintafolt van, még a napjára is emlékszem, amikor kifolyt a golyóstollam. És akkor nyomban vége lett volna a turbékolásnak, urizálásnak, szégyenkezve hagyta volna el az idegen a kocsmát, csak a nő maradt volna.
Ám akkor a férfi levette a zakóját, s a fogasra dobta, a bélése kifelé fordult, tisztán látszott a belső zsebe, bőrtárca felső széle kandikált ki belőle, csak a tintafolt nem volt sehol. Biztos kiszedte, mondták később a többiek, ám én mosodás voltam valamikor, Közép-Európa legjobb detazsáló asszonyai­tól tudom, hogy minden foltot ki lehet szedni, de valami kis nyom mindig marad utána, ám ezt már csak a szakértő szem veszi észre.
De hogy valami azért történjék végre, s zavarunkat leplezzük, hanyagul, ám azért barátságosan szólunk át a szemközti ülésre a hajléktalan párnak, úgy is, mint két régi, kedves ismerősnek: Szintén Óbudára? A nő ránk néz, s tizenöt év után először látni finom vonalat az arcán, ahogy azt mondja: „Nem Óbudára, tovább". S mint valami puha fészekbe, egészen a férfi oldalába fúrja magát, szinte érzem a dzsekim melegét."

Forrás: NOL, 2015.11.07.