2015. november 15., vasárnap

Furulyás G. Katalin: Csillagles

Az olyan jó, kutató szemmel pásztázni az eget hullócsillagok után. Elkapni legalább egyet, jól megfogni, közben kívánni valami szépet. És jót. Magunknak. Vagy éppenséggel másnak. Hogy teljesüljön. De ha nem, akkor sem baj, nem tudom meg. Az egésznek a folyamata a varázslatos: az égi kutatás, a csillag megtalálása vagy mintha, és a kívánság, a jó kívánság valakinek. A kívánság eredményessége már szinte mindegy is. Ez éppen olyan, mint amikor azon izgulok, hogy fölöttem a vasúti síneken vonat menjen el, amikor éppen arra járok. Hogy kívánhassak valamit, valakinek, valakiknek és jót, csak azt. Majd éppen hogy csak elcsípem az utolsó vonatkerekek zakatolását, gondolatban gyorsan odaröppentek egy kellemes gondolatot a magam környezetére vonatkoztatva, és tovább gurulok utamon: akkor most már jó lesz. Mindegy is, hogy mi, a fő, hogy emelkedettebb, kellemesebb, ha más nem, a hangulatom lesz tőle jobb.
Ehhez foghatót éreztem Furulyás Kati írása olvasása közben. A rákészülés, a keresés botladozásait, a kívánság ígéretét.

"Számolgatom, lassan két hete kéne elzárva lenni a dolgoktól. Legalábbis azóta vagyok falun, jó, net van, nagyon érdekesen. El nem tudnám mondani, hogy és hogy nem. Néha van, néha nincs. Néha olyan máshogyan, ráérősen. Szeretem ezt az ésszerű ráérősséget. A pince menedzser, eladó, szépasszony hosszasan lóbálta az udvaron, mint cselédlány a vasalót a bankkártya leolvasót. Akkor épp nem volt net. De egyszer csak lett.
Így valahogy azt is meg tudtam, hogy valamiféle csillagképlet szerint jönnek, jönnek ezek a csillagok. Szóval nagyon kell nézni az eget. Mert hullanak a csillagok, szépen, látványosan.
El is határoztam, nézni fogom azokat a csillagokat, ha már hullanak.
Ennek a nézésnek, van egy romantikája, miszerint ha látod a hulló csillagot, kívánj valamit és…..teljesül.
Mit is kívánhatnék. Van az élet olyan egy bonyolult ideje, hogy szinte semmit se szeretne kívánni az ember, de csak olyanok vagyunk, hogy mégis. Csúnya tulajdonság. Az ember, de kiváltképp a nők, mégis akarnak valamit, semmi értelme, de mégis ….nem tesznek le erről. Állandóan kívánni akarunk. Meg akarunk.
Elhatározom, hogy semmit nem kívánok, de tényleg. De szeretnék hulló csillagot látni, mégis. Hát, ha már hullik. Csak lássam. Szépen, majd nem annyira látványosan nézek hullócsillagot. Csak úgy, mint a bölcs öregek a vízparton. Nem a mi strandunk, de mégiscsak öröm a víz látványa.
Szépen el van minden határozva. Ülök itt a gépnél, egy kis problémával, erős boka dagadással bal oldalvást. Csúnya ez a dagadás, meg is ijedek tőle, de nevetségesnek találom, ha elővezetem ott a városban. Szépen bebagyulálom azt a bal bokát, egy egyébként nagyon szép sállal, egy égszínkék muszlin, amúgy pettyes sállal. Az a sál egy divatdarab volt, míg nem végezte itt. No de itt van szegény. Megyek ezzel a jobbsorsra érdemes sállal kifelé csillagot sejteni. Sajnos azonnal belebotlok a kerti papucsba. Amióta nem tudnak engem a szüleim kellően sanyargatni, azóta hetedszeresen teszem ezt magammal. Mert rájön az ember az értelmére, mivel fogták. Az ember ellocsolja a jó kis papucsait, és kész, ezért van kerti papucs. És van még, a nem kerti papucs. Az, az a papucs, amiben még nem locsoltál. Szóval azon a papucson estem át, de rögtön, ami már kerti papucs, és néztem nagyon azt a csillagos eget. Le is ültem kicsit. Néztem a csillagokat, hogy essenek, legyenek szívesek.
Ha már ilyen kifejezett napjuk van, tudniillik. Egész jól kikerültem a körtéket, nagyon jó termés van idén, nem tudsz úgy lépni, ne buckázz megy egyet.
Nézem ezeket a csillagokat, hát kicsit úgy remegnek, meg vibrálnak, de nem igazán adják a hivatalukat. Mondjuk, nagyobb bunyó sincs, de nem esnek itt. Nincs itt látható esés. Visszamegyek. Szépen nyitom a szúnyogajtót, na mondjuk picit nyitva maradt, de csak kicsit és rövid ideig. Elég volt. Jaj, támadnak, megannyi lepke, darázs, szúnyog, mifene lepi el a konyhát. Utálom a beavatkozást. Szörnyű dolog, de most lépni kell. Repülnek, undokul rám repülnek, csípnek, döngenek ijesztően, hol a fenében van a szer? Le fogom őket fújni, de rémes. Meg akartam oldani másképp, de nem megy, itt van a hajamban, úristen mekkora ez, Jézus ő ki, szentséges isten, hányan vannak. Elővettem, lefújtam őket. Gondolkodom, rágyújtsak-e. Lehet, felrobban a konyha. Kilépek, lóg a pöttyös muszlin a bokámról, mit kívánjak, … még csak nézem a csillagokat."

Forrás: Varázshegy, 2015. augusztus 13.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése