A Cola szerencséje

A Colának az a szerencséje, hogy nem vörös bor, az abrosznak pedig, hogy a Cola ömlött ki rá először. Inni akarta valaki a társaságból vagy csak kézzel mutogatni hevesen egy irányba, ahol egy pohár Cola állt az előbb, majd borult. Megáztatta a frissen vasalt asztalterítőt. A terítő aranyló sárga volt mosolygó napraforgó fejecskékkel. A napraforgók mosolyogtak, mi meg nevettünk, miközben viharos gyorsasággal igyekeztünk lemosni a szerencsétlenül járt Cola nyomait a terítőről meg a földről. Legfőkébb a terítőről, amelyet nem is olyan rég Tibrom oly gondosan és hosszú ideig vasalt. Mert mégsem járja, hogy egy asztalon gyűrött legyen a terítő az étel és a pontosan hat teríték alatt. Csak vasalta, a szentem, csak vasalta, a türelem mintaszobra, csak vasalta Tibrom, a kitartás élő megtestesítője a magát nehezen adó terítőt, hogy mire ideérnek, kiknek ide kell, addigra ne lássák, hogy a gyűretlenség az utolsó pillanatban készül el. Gyorsan, gyorsan, Tibrom észre ne vegye a Colát, mely szerencsére nem vörös bor, így a nedvességén fölül sehol más nyomot nem hagyott. Jó hangulatú volt a késői ebéd. Ettünk, ittunk, poharat borogattunk, jókat nevetgéltünk. Majd egy újabb kar lendült valami másért, és a vízes poharat találta telibe. Folyt a víz a nemrég még Colát látott terítőre. Nem kellett sok a társaságnak, hahotázásba kezdett, majd vihogással folytatta, miközben villámgyorsan tüntette el a mentésben már összeszokott, olajozottan működő csapat a vízes romokat. A víz elmosta a Cola még árnyalatnyi lehelletét is, de nem a mi jókedvünket. Egyre azt vizslattuk, hogy mit kellene még föborítanunk, hogy meglegyen a három, a magyar igazság. Jöhetett volna vörös bor vagy kétszínű likőr, de nem jött, így a happyend vízes Colásan megmaradt.