Nem elég, hogy a mézes krémes nem egy egyszerű sütemény, a lapjait a sütőforma hátulján egyenként kell megsütni, a krémet külön kell kikeverni, a rétegeket fölváltva krémmel és baracklekvárral megbolondítani, mely bonyolult sütinek elkészítése nem egy-két perc, és az egésznek nyomatékosan az ad hangsúlyt, meg kiemelten jelentőséget, ha valaki ezt a nyári közel negyven fokos kánikulában viszi végbe. Dacol hőséggel, a sütőből áradó fokokkal, mind a száznyolcvan-kétszázzal, izzadtsággal, idővel, mely múlik, végeláthatatlan.
Az eredmény egyáltalán nem rémes, hanem mézes krémes, gyöngéd tészta-emeletszintek között vaníliásra hajazó krémmel, amely akár geil is lehetne, ha rögtön fölötte nem következne a baracklekvár, amely kellemetesen hasít bele az ízvilágba, kicsit fanyarkásba hajlítva azt el, valamint a fehéres össz-színbe hozva nyáriasan narancssárga fénycsíkot.
Az ekképpen elkészült mézes krémest az ember különösen értékeli, egyébként is, de ismerve a nyári kánikulai körülményeket még nagyobb csodálattal adózik a megalkotójának. Könnyedén harap bele előszörre, érzékeli a puhaságot, a krém és a barackíz násztáncát a tésztarétegek között, mely összességében utolérhetetlen elegyet képez a falatban a szájban. Úgy érzi, hogy enné, csak enné, falná, habzsolná a mézes krémes szeletkéket, amely három után már feltűnő, hogy még nem elég, nem érezte eléggé át az ízeket, nem tapasztalta meg az összeset a maga egységében, újra meg újra kell ellenőriznie a finomságát, hogy tényleg pontosan olyan finom-e a soron következő szelet, mint amennyire az előző volt, egyáltalán létezik-e a finomságnak ilyetén vetülete és foka. A Márta mézes krémese persze, hogy mindezt tudta, sőt annál is többet, s csöppet azért szégyellem, hogy leírásom csupán szegényes utánzata a nagy eredetinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése