2015. augusztus 7., péntek

Juhász Tomi: Vaklárma

Imádják megkérdezni, hogyan képzelek el valakit. (Miért te hogyan képzelsz el egy tündét, egy űrlényt, vagy egy durfarku szurcsókot?)
Az igazság az, hogy sehogy.
Amikor megismerek valakit, nem kezdek agyalni milyen színű a haja, vagy a szeme.
A személyiségét próbálom megfejteni, ehhez viszont a hangja sok segítséget ad. Hogy kinek milyen a hanglejtése, hangszíne, szóhasználata, hangsúlyai sokat elárul az emberről magáról. Azt például ki mennyire nyitott, mennyire egy bulizós típus, esetleg egy eminens jó tanuló, a „tesztek” alapján egész jó eséllyel meg tudom állapítani egy-két mondat után.
E meghatározások ugyan úgy sztereotípiákból építkeznek, ahogy a látók ránézésre megmondanak ezt-azt valakiről.
Számomra az, ki hogy néz ki első körben nem is fontos. Még egy lány esetében sem. Csak később, már kicsit hosszabb ismeretség után. Ehhez a kéz vagy váll fogást szoktam használni támpontként. Mikor valaki segít, megfogom a kezét vagy a vállát, és abból már tudom milyen a bőre érintése, vagy mennyire testes, stb.
Más vakoknak talán más technikáik is vannak, de a hang minden esetben döntő fontosságú. Hogy a képalkotáshoz meg kéne fogdosni az új ismerős arcát, egyenesen marhaság. Igen kevés vak él ezzel és ők is csak kis korukban.
Ez egymás intim szférájának oly mértékű felborítása amire senki sem vágyik az ismeretség elején. A metakommunikáció hiánya, és a hang központisága okozza, hogy – legalábbis nálam – az ismerkedés kicsit hosszabb ideig tart. Egy második találkozó kérése a lányoktól már többször okozott félreértést. Volt aki azt hitte randizni akarok, holott egyszerűen csak szerettem volna közelebbről megismerni, hogy eldönthessem tényleg akarok-e randizni vele, vagy sem.
Szóval kedves lányok, innen üzenem, hogy nem minden randi, ami annak tűnik.

Forrás: Facebook

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése