Csöppnyi gondolat

Mostanában egyre nehezebb dolog felismerni és megtalálni az örömet. Az élet bedarál. A mókuskerék a szokásosnál is jobban magába szippant, helyt kell állni egy kemény munkahelyen, ahol kudarcok is érnek a napi munkában az apróbb sikerek mellett. Senki nem dicsér meg, nem az a hely, nem az az idő, az emberek sem azok, én sem vagyok már ugyanolyan, a hibák pedig reflektorfénybe kerülnek. Anyám utolsó útjára már nem is készül, hanem rajta halad. Nem, dehogyis gondolok arra, hogy elmegy egyszer, sőt tolnám ki ennek az idejét végletekig, bár tudom, hogy neki sem jó már az itt-lét és tényleg menne. Eszter berepült, két hét röpke hét, azután kirepült. Színt hozott közénk, szeretetet, vibrálást, örökmozgást, alig otthonülést. Sokszor csak gondolatban tudtuk, hogy itt van. Átviharzott sokak pillanatnyi életén. Nem elégedetlenkedem, így van jól. Örömdózis érkezett, amelyet megköszönök Annának, hogy férjhez ment, és Eszternek, aki az esemény környékére ilyen intenzíven haza érkezett. Ennyi két hét. Semmi. Egy puszta érzés vagy gondolat. De legalább megvolt. Ebben a zűrzavarban, rohanásban kell felismerni az örömet, a szépet. Egy-egy találkozást. Akár egy smarni körül. A beszélgetést, mely nyúlna estébe, éjszakába, ha a másnap nem tornyosulna a múló időn. Elolvasni Zsuzsát a messzi Amerikából, aki már olyan régóta ismer, hogy akár késői testvérek is lehetnénk, ezért aztán leveleimből leveszi azt, ami van és egy jól helyezett mondatával segít. Nincs még színház, opera, szabadság sem volt, egy hét sem. Majd lesz. Mikor már elment a nyár, lehet menni, menni és nézni ki a fejemből, és másra gondolni.