Minőségi csere

Szép is az, amikor a királynőt lóra cserélve nyeri meg a mindent egy lapra föltevő játékos a sakkjátszmát. Valami ehhez hasonló történt a minap nálunk, amikor a tíz éve királynőt cserélték le egy ismeretlen csődörre. A királynőt kicsit lejjebb fokozták, mostantól nem királynő többé, megmaradt egyvalakinek királynői allűrökkel. Maga tehet róla, állítják, tudhatta, számíthatott rá, kapott jelzést eleget. De egy királynő, a maga szépségétől, okosságától megrészegült, orrát fenn hordó királynő nem érti a célzásokat, nem fogja föl a kritikus véleményt, nem veszi észre a segítő szándékot, egy ilyen királynőnél az a minimum, hogy mindenkinél mindent jobban tud.
A galambdúc királynője a galambdúcon jóval magasabbról uralkodva érezte magát. Ott más időjárás járja, a légnyomási viszonyok is eltérőek, és az alant élő galambok is másnak látszanak, mint akik. Pedig galambból éppen egy tucattal lakott egy fedél alatt. Igaz, innen nem minden galamb tartozott hozzá, azonban elmondhatta, hogy amúgy összesen mintegy tizennyolc, repülésében kicsit gátolt, lelkileg csöppet megnyomorított galamb fölött királynősködhetett. Hatalma veszélyben ezáltal nem volt. Hogy örömet okozott-e ez a helyzet számára, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy tobzódott hatalmában, információban, magának megtartott tudásában, gyakorlatának kiporciózott megosztásában galambjai között. Élvezetet jelentett neki, hogy legalább egy galamb röptényivel járhatott a galambjai előtt, és mindenkinél és mindent és jobban tudott. Szerette ezt a galambdúcban egészségtelenül felborult egyensúlyt, amelyben a mérleg nyelve kivétel nélkül ő feléje billent.
A beosztott galambok látták az igazságtalanságot sorsuk alakulásában, hangot is adtak neki - amikor tehették - a galambdúcon innen és túl és fentebb és alant. Nem jártak sok sikerrel. A galambdúc betokosodni látszott és a benne hordozott állapot.
A király, aki nem volt a királynő férje, és távoli rokonságban sem állt vele, hatalmasabb volt nála. Nem függött tőle, nem tartozott neki semmivel. Egész tartományt vezetett és irányított. Hatalmában állt a galambdúcnál valóban fentebbről látni, mi történik, s mi nem, ki elégedett és ki nem, ki szól, ki meg nem. Tíz évnél jóval kevesebb idő kellett hozzá, hogy bátorságot gyűjtsön, hatalmat összpontosítson és döntsön. Hogy azt gondolja például, egy kiélezett sakkjátszmát játszik, amelyben a győzelemhez egy minőségi cserén keresztül vezet az út. Beáldozza a királynőjét egy csődörért.
A csődör ismeretlen ménből származik, amennyit tudni róla, az majdnem egyenlő a semmivel. És mégis. A király bizalmat szavaz az új, a fiatal, a fujtató, a rugó, a magát mindenképpen megmutatni, bizonyítani akaró csődörnek.
A galambdúcban megbolydult az eleddig jegelt béke. Olvadozni látszik. A látszólagos és hallgatólagos köznyugalom a fejetetejére áll. Aki szereti a változatosságot, a nem tudni, mi lesz holnap, az örömködik az újonnan előállt helyzetben.
Pedig tényleg nem tudni, mi jő. Egyben biztosak lehetünk, hogy egyfajta tánc, magamutogatás, a ki ha nem én, az én sokkal jobb vagyok mindenkinél, a nézz rám és bennem bízz únos-úntalanig ismert játéka veszi kezdetét. A más vállakon való talmi felemelkedésé. Az önimázs múlandó kiépítésé. A személyünk előtérbe helyezésé. Önnön fontosságunk bizonyításáé mások háttérbe szorításával. A könyöklésé. A harcé a túlélésért mindegy milyen áron, csak nekem legyen jobb.
Gyomorforgató.
És hogy az új csődörrel együtt s jól seperjünk. A királynő addigra pedig már a múlté. És ki emlékszik arra, hogy mi volt a galambdúcban egykoron...