beszéltem Ferenczi Krisztinával. Az egyik tüntetésen mintha láttam volna. Messziről. Vagy csak úgy rémlett nekem, hiszen miért is ne lehetett volna ő, de akár össze is téveszthettem valakivel. Csöppnyi volt magasságban, soványka és szemüveges. Elveszett a tömegben, annak tűnhetett csupán föl, aki arcról ismerte. A könyveit viszont láttam magas tornyokban - éppen ezeken a tüntetéseken - árusítani. A Narancsbőrt kölcsön kaptam, elolvastam, szörnyülködtem a hatalom agyafúrt, gonosz esze járásán, ezzel szemben, a magam naivságán , a Szüret kötete még hátra van.
Azt hittem, hogy ha Ferenczi Krisztina kioknyomozza az égbe kiáltó hazugságokat, ügyeskedéseket, az, ha nem is az égbe kiált, de legalább földet ér, és megérinti azokat, akiket kell. Meglátják a vakok, meghallják a süketek, eszükre térnek az eszementek.
Azt hittem, hogy Ferenczi Krisztina oknyomozásai, feltárásai a mai krémnek ügyeit illetően senkit sem hagy hidegen. Egy részünket kiborít, meg elborzaszt és felháborít, más részünket arra biztat, ha nekik nagyban mindent lehet, akkor másoknak kicsiben miért ne
Azt hittem, hogy Ferenczi Krisztina annyira magányos farkas, hogy az már világító torony az erdőben, ebben a csöppnyi magyar rengetegben. Az nem lehet, hogy nem tudunk róla és nem figyelünk oda rá, és ne izgulnánk érte, hogy csak baja ne essen. Hiszen másutt, egy normálisabb, erkölcsösebb helyen a bizonyított korrupcióért, az indokolatlan, a megalapozatlan vagyonosodásért, az uram-bátyámozásért, a kihámozatlan összefonódások felderítéséért vagy magasra helyezett fejek hullanak mélybe, vagy a felderítő hal meg tragikus hirtelenséggel.
Féltettem Ferenczi Krisztinát öngyilkos bátorságáért, eszeveszett szókimondásáért, különösen azért, hogy mennyire egyedül van. Mennyire helyettünk cselekszik. Mennyire exponálta magát a Szürettel és a Narancsbőrrel és még nincs vége. Mert ennek a bányászásnak a fertőben, a kutakodásnak az emberi gonoszságok útvesztőiben sosincs vége.
Azt hittem, hogy Ferenczi Krisztina örökkön-örökké él, s mint ilyen, majd minden bűnnek a mélyére hatol, felszínre hozza, vakuval jól megvilágítja, ide figyeljetek, emberek, lássátok, mi zajlik itten az orrotok előtt, megörökíti, mert leírja, kiadja, és reméli, hogy egyszer, majd, valamikor mi is észrevesszük, amit ő már jó régóta nemcsak sejt, hanem tudva tud.
Nem tudtam, hogy Ferenczi Krisztina nem örök életű, sőt a napjai meg vannak számlálva. Mondják, ezért lehetett annyira kíméletlen önmagával és vizsgálatai tárgyaival szemben. Nem volt veszteni valója. Neki már senki sem árthatott. Egy eltévedt golyó, egy elszabadult autó csak csökkenthette volna szenvedéseinek végnapjait. Halálos kór gyötörte, hosszan, elpusztíthatatlanul, őt pusztítva el.
Ferenczi Krisztina nincs többé, és nincs senki, ki fölvenné a fonalat, ki nyomdokaiba lépne, ki éppoly elszántsággal, intenzitással járna a bűnöket elkövető bűnösök nyomában. Nincs, ki utána járna homályos, zavaros, sötét, vállalhatatlan ügyeknek, nincs, ki erkölcscsőszként képviselne egy egyfajta buldog-magatartást, hitet a helyesben, a jóban, az igazban. Nincs, egyszerűen senki sincs, aki Ferenczi Krisztina emberi és szakmai örököse lehetne. Se közelben, se távolban, de még csehül, szlovákul, vagy románul sem beszél, magyarul meg, ugyan már!
Azt hittem, hogy Ferenczi Krisztina még életében célt ér. Életében láthatja, hogy felnyitotta szemünket, kinyitotta bedugult fülünket, szóra és cselekvésre bírt, kiugrasztott a passzivitásból, hogy ne kelljen mankónak ő maga hozzá, mert magunkra találtunk, mert el tudjuk különíteni a helyest a helytelentől, és vállaljuk is.
Ferenczi Krisztina szemüvegén keresztül néz rám áthatóan. Pillantása nem bántó, inkább barátságos, mégis mintha lelkem mélyéig látna. Nálamnál előbb tudja, hogy alig értek valamit, tenni meg semmit, megnyilvánulni, kiállni valami mellett valami ellenében alig. Merőn néz. Szeme mélyén ott bujkál egy mosolyfoszlány, a megértéséé, a tudásé, hogy majd, egyszer én is rájövök, nekem is az lesz fontos, aminek kell, s majd teszek is érte.
Talán nem hiába élt, kutatott, nyomozott, interjúvolt, beszélgetett, gondolkodott, cikkeket, könyveket írt. Kinek szeme, füle volt hozzá, látott és hallott, tudott róla, és azok is bőven, akik után ment, akiknek cselekedeteivel, ügyeivel soha nem alkudhatott, nem is alkudott meg.
Fellélegezhetnek? Szerinted?
P.S.: A címet Gerlóczy Márton: Kriszta című írásának kezdő mondatából vettem kölcsön. Köszönöm szépen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése