Mondom az anyámnak... - július

Mondom anyámnak, hogy már két hete Viszockij dalait hallgatom a kocsiban, amikor úton vagyok.
- Nem szerettem - veti oda váratlanul.
- Pedig még az életében fogalommá vált.
- Tudod jól, hogy egyáltalán nem érdekelt akkor a politika. Márpedig Viszockij a dalaiban csak politizált. A színházban meg olyan erőszakos, nekem túl erőteljes egyéniség volt.
- Hát persze, ő volt a szabadság vékonyka, szinte egyetlen hangja, amikor kinn tanultam Harkovban. Koncertjére nem jutottam el, de hallottam, hogy tömött stadionok előtt lépett föl szigorú rendőri biztosítás mellett. Nem őt védték, hanem attól tartottak, hogy a dalai, a szuggesztív előadásmódja hatására megindul a tömeg a regnáló hatalom ellen.
- Ebből persze semmi sem lett - teszi hozzá anyám csöppnyit kárörvendően.
- A diktatúra megmaradt, de Viszockij kábé ezer dalával legalább kétkedést, elégedetlenséget csempészett az emberek lelkébe, szívébe. Dalait nem adta ki a Melodija lemezen, s csak azért maradtak meg az utókornak, mert a koncertjeit titokban felvették, és kalózfelvételeken adták kézről kézre.
- Nem baj, akkor sem szeretem és kész.
2015. július 30., csütörtök

Mondom az anyámnak, nem kéne annyiszor mondanod, hogy meg akarsz halni...
- De hisz öt perccel vagyok előtte.
- Ugyan már, mióta vagyunk már öt perccel a halálod előtt.
- Kozmikusan és jól felülről nézve, ez ugyanis nem több, mint öt perc. Csak egy dolgot sajnálok, hogy a lányaim nagyon fognak sírni.
- Ebben biztos lehetsz. Akkor miért nem azon ügyködsz, hogy minél később jöjjön el az a bizonyos öt perc?
- Ééééédes láááányom, egyszer mindenkinek meg kell halnia. És én már a nagymama-korú lányaimat hagyom itt. Nem fogok tudni arról, mi történik utánam.
- Szerintem nem kéne ezen filóznod, hiszen olyan keveset voltunk együtt. Még nem beszéltünk meg mindent, annyi téma van hátra. És különben is, itt jobb lenni, mint lenn, a hideg sírban.
- Én ugyan egy percet sem leszek ott. Hamu leszek és por.
- Tudom. És az jobb?
- Ez speciel nem érdekel, de így kerülök az apád mellé, és kis helyen is elférek.
2015. július 29., szerda

Mondom anyámnak, hogy már egy hete érzékelem névnapom, s ez nem volt mindig így.
- Mert a családunkban mi nem ünnepeljük a névnapokat, csak a születésnapokat. Tényleg, ma van Anna, el is felejtettem, legyen szép napod, drágám. Majd valamikor máskor isszuk meg a pezsgőt, jó?
Nekem aztán édes mindegy, hogy megisszuk-e egyáltalán valaha. Azt hiszem, hogy az eperbor is kábé egy éve vár a sorára.
- A szakácsnőt már fölköszöntötted?
- Utána küldtem egy sms-t, ahova éppen most ment el nyaralni.
- Mondd meg neki, hogy üzenem, isteni volt a szombati ebéd, amit nekünk főzött.
- Pénteken.
- Igen, a ti pénteki ebédeteket ettük most szombaton. És a sajtos bundás csirke melletti krumplipüré is nagyon finom volt, pedig azt a menzán általában jól el szokták rontani.
- Anikó nem olyan.
- Tuuudom, nem azért mondtam.
- Várjál, ki mindenki Annát, Anikót ismerek és kellene ma fölköszöntenem? Az Annelét, a Svajdát, a Halászt, a Balabánt, a Fazekast, a Puppánt, a Mikót, a Bácskait, a Koricsánszkyt, a Szegő Panni névdruszámat, a Brontet, a Gavaldat, a Kareninát, a Girardot-t...
- Na, jó, ne hülyéskedj a Gavaldaval, a Bronteval, ők írónők voltak, és Kareninával, akiről meg írtak. Annie Girardot pedig a kedvenc színésznőd volt.
- Azért ők is mind Annák vagy nem? Neked hány Annád van?
- Nekem csak ez az egy, aki itt van velem, s az bőven elég. Imádlak, Pannele.
Már egy jó ideje így hív. És csak ő.
2015. július 26., vasárnap

Mondom az anyámnak, hogy sosem voltál ilyen fázós, amikor már a második plédet csavarom köré a teraszon. Elveszik a takarók között, csak a feje látszik ki a fotelből. Imádnivaló.
- De most az vagyok, nagyon fázom.
- Még nem is olyan rég egy szál otthonkában grasszáltál itt, igaz, akkor a főzéshez készítettük elő az összetevőket. Akkor melegebb lehetett a véred, és messzebb juthatott el a testedben.
- Változik az ember, így én is, megváltoztam. Most ezt kell elfogadni.
- Bőven észrevehettem, hiszen pédául az előző öt percben még imádtad a sonkát, most meg már látni sem bírod, és ki tudja, mit ennél szívesen a következő öt percben.
- Tényleg nem tudom, mihez lesz kedvem. Addig jó, amíg lesz valamihez egyáltalán.
Megsimogatom a kezét, rámosolygok és ebben maradunk.
2015. július 26., vasárnap

Anyám mondja nekem.
- Tudod, hogy mi a különbség Ashabadban a 48 fok és itt Tahiban a 34 fok között?
Nézem az anyámat, aki a fotel ölelésében majd' elalél a 34 fokban.
- Ashabadban száraz volt az a 48 fok és sokkal jobban ki lehetett bírni, de itt ebben a nagy párásságban meg lehet fulladni.
Két kezével hessegeti maga körül a levegőt.
- Itt ül a mellkasomon mind az összes párás 34 fok - mutatja. - És tudod, hogy mit csináltunk gyerekkoromban, amikor 48-ról lement 28-ra a hőmérséklet, és derűset mondtak éjszakára?
- Gondolom, azt, amit mindig is szerettem volna.
- Igen. Kinn aludtunk az udvaron. Mindenkinek volt priccse, ill. a négy puszta láb keretben, amelyre a szivacsokat ilyen jó időben tettük. Egy-egy priccsen ketten is elfértünk, és téli dunyhával takaróztunk.
- Istenem, de tök jó lehetett a szabad ég alatt durmolni.
- Az volt és még annál is jobb, nekem elhiheted.
2015. július 25., szombat

Mondom az anyámnak, hogy menjünk el kávézni a Cafe Freibe.
- Mi a francnak?
- Igaz, nem vagyok valami nagy kávés, de ott állitólag nagyon finom kávékat lehet kapni
- Dehogy megyek. Mit gazdagítsam azt, aki meg sem érdemli.
- Most mi van? Eddig nem is tudtam, hogy nem szereted a Freit?
- Addig szerettem, amíg csak riporter volt. Amióta kávéban is utazik, és ezer-kétezer forintért ad egy kávét, már nem szeretem. Szóval nem megyek.
- Akkor kimaradunk a kávékülönlegességek élvezetéből.
Anyám még csak nem is sajnálkozik potenciális veszteségünk fölött.
- Nézd, most ittuk meg az egyszerű kávénkat. És tudod, mi volt benne a legjobb?
Tudom, hiszen már annyiszor beszéltünk hasonlókról, hagyom, hogy ő mondja ki.
- Hát az, hogy közben együtt voltunk és egy jót beszélgettünk.
2015. július 25., szombat

Mondja az anyám:
- Holnap megint kell mennem ahhoz a bizonyos főorvosnőhöz receptért, tudod, aki olyan undok velem, és semmi kedvem hozzá.
- De hát megvannak a szükséges leleteid, simán megkapod, csak ki kell bekkelned azt a pár órát.
Anyám néz rám, csóválja a fejét. Sehogy nem akaródzik neki átevickélnie nyolc órára délről a város északi csücskébe.
- Egyél előtte egy kicsit, ne éhezz a várakozás órái alatt.
- Tudod, ki bír ilyen korán valamit is enni? Majd veszek a büfében egy szendvicset.
- De jó, a kórházi büfékben olyan gusztusos szendvicsek szoktak lenni.
Anyám rám néz, akár a hülye gyerekére:
- Ezt most honnan szedted? A zsömlében két vékonyka szelet sonka, jelzésszerűen zöld saláta. És ezért van még képük ötszáz pénzt elkérni.
- Amúgy vihetnél magaddal kaját itthonról.
- Ki a fenét érdekel a kaja, amikor oda menni nincs kedvem azért a receptért. De mit csináljak, ha kell..
2015. július 23., csütörtök

Mondom az anyámnak, hogy mióta a saját felelősségedre abba hagytad a kemót, dúsabb a hajad, mint a legutóbbi időkben is valaha.
- Gyönyörű vagy, és az sem zavaró, hogy nem festeted.
- Pontosan annyit törődöm a hajammal, mint az életemmel: semmit.
- De tudod, hogy a doktor húgod megmondta, miért viselkedik a kezelő főorvosnő ennyire barátságtalanul velem?
Valóban. Rémlik még, hogy órákig várakoztatja receptért az anyámat, pedig ő érkezik elsőnek, és mindig ott van a megbeszélt időben. Elég foghegyről beszél vele. Anyám orvos lánya itt nemhogy nuku protekció, hanem inkább olaj a rákra.
- Kati szerint a főorvosnő nem tud mit kezdeni azzal, hogy én még élek. Tanult tudománya szerint vagy már rég be kellett volna adnom a kulcsot, vagy legalábbis csont és bőr szipirtyóként, remegő kezekkel kellene könyörögnöm a receptért. Maga mellé esett öregasszonynak kéne kinéznem, nem egy olyasvalakinek, aki bár hivatalosan öt perccel van a halála előtt, de otthon beszáll a kocsijába, ide vezet, itt kiszáll, fölvonszolja magát a lépcsőn, leül a folyósón a székre, és nyugodtan tűri az egészségügy aktuális nyűgjeit magán.
Az eszmefuttatásra elnevetem magam, és azzal a "csacsi öreg medvém" mosollyal simogatom végig anyám fiatalodó arcát, ami a Micimackóból rám ragadt.
- Jobban kezelné a szitut, ha virágokat kellene vinnie a sírodra.
- De tényleg így van - hagyja figyelmen kívül morbid közbevetésem anyám.
- Elhiszem, bár az az igazság, hogy én még egy jó ideig nagyon is tudnék mit kezdeni veled. Nekem ez nem probléma. Elhiszed?
Na, erre meg ő neveti el magát.
2015. július 22., szerda

Mondom az anyámnak, látom, vendéglátás volt tegnap nálad.
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Itt van négy pohár, az egyikben megmaradt egy csöppnyi víz.
- Nem emlékszem, semmire sem emlékszem.
- Kávéval is kínáltad őket. Itt a kiöntőben a maradék kávé.
- Mutasd, hol van.
Kibányászom a poharak közül a kávés kiöntőt benne a kávéval.
- Tényleg - csodálkozik rá, mintha először látná.
- Talán a Margit volt itt? Vagy az Icuka? Netalántán az Erzsike?
- Nem emlékszem, semmire sem emlékszem.
- Amint látom, lekvárt is befőztél.
- Ezt meg honnan veszed?
- Egy pohárba állítottad a kis merítő kanalat, amivel a lekvárt merted.
- Nézd csak, itt van két üveg valami - tol elém két sárgabarack lekvárral megtöltött üveget.
- Szép a színe - állapítom meg -, akkor ízre is jó lehet.
Közben leszedem az asztalt, egy tegnapi vendéglátás is meg nem is, barackbefőzés is meg nem is nyomait, elmosogatom az összes edényt.
- Hoztam neked Lucullus paradicsomot. Nézd, milyen marha nagyok, ilyeneket még nem is láttam. Biztos génkezeltek.
- Hagyd csak itt. A reggelihez megeszek egyet.
- A dobozban pucolt sárgadinnye van. Nem olyan, mint gyerekkorodban Ashabadban. Majd azt fogod mondani, hogy rémes, de azért egyszer meg lehet enni.
- Majd én eldöntöm, hogy mit fogok mondani. Jó?
2015. július 21., kedd

Mondom az anyámnak, hogy:
- Ezt jobban meg sem lehetett volna fogalmazni, mint ahogyan a német film egyik szereplője éppen kijelentette:
- Dehogy járok én templomba, mikor az Úr mindenütt ott van.
- Na, látod, ugyanezt vallom én is, mondja anyám. Velem itt van az én Uram. Ha megmozdulok, velem mozdul Ő is. És különben is, az Úr szerint élek.
- És honnan tudod, mi az Úr szerint való?
- Ó, hiszen anyám már totyogós korunk óta Koljával, az öcsémmel ezt nevelte belénk. Ne lopj, ne ölj, ne hazudj, légy őszinte, légy lelkiismeretes, legyél szorgalmas, stb. Ott sertepertéltünk a szoknyája körül, és anyánk ezekkel beszélte tele a fejünk.
- Te is csupa ilyesmire tanítottál bennünket. Be is tartom valamennyit. Nem tudok például hazudni, és gyűlölöm a köröket futni az igazságért. Vagy jöjjön elő, derüljön ki az első körben, vagy maradjon örökre homályban. Nincs időm, türelmem az igazságért kuncsorogni, kujtorogni.
- Már nem volt hiába a nevelésünk az apáddal.
- És templomba is csak a látnivalókért megyek, mert a többi, az Úr is velem van, elég tágasak vagyunk egymásnak.
Anyám erre már csak beleegyezően mosolyog, és annyit mond:
- De most már menjünk aludni, eléggé elfáradtam, és holnap is van nap.
2015. július 16

- Mondom anyámnak, én félnék a haláltól. Tudom, hogy egyszer eljön, nincs mese, menni kell, de azért félnék, nem is kicsit
- Nem félek tőle, mondja. Alig várom, hogy menni kelljen. Ezzel az izével itten, ami egyre nő bennem, hidd el, nem is olyan jó együtt élni. Csak ne fájjon nagyon és ne sokáig.
Nézem anyámat ezt a csöppnyire zsugorodott, egyre fogyó nőt magam mellett az anyósülésen. Én vezetem a kocsiját, mert totál ismeretlen számára a terep, ahol megyünk.
- Ha egyedül kellene itt mennem, folytatja, és rám esteledne, akkor én biztosan megállnék, és az út mellett az autóban éjszakáznék. Mikor megvirradna, rád telefonálnék, hogy gyere, vigyél ki ebből a nagyvárosi rengetegből.
Elnevetem magam anyámon, megsimogatom a kezét, s közben arra gondolok, hogy kivezetnélek én még életed legsötétebb útjáról is, ha lehetne. De nem lehet.
2015. július 12.