És ismeretlen fájdalmakkal teli. Olyanokkal, amilyeneket nehezen visel el az ember. Ő, magáról legalábbis úgy tudja, hogy jószerivel semmilyent sem. Anyám szerint olyan fájdalom nem született még meg a szülésin kívül, amelyet ő önként és dalolva. Így aztán nem is annyira meglepő, hogy létezhetnek a fájdalomtól csöndesen, legbelül annál inkább berzenkedve elviselt, ólomlábakon járó éjszakák. Anyám szerint a tegnap éjszaka éppen ilyen volt. Sok görcsöléses, fájdalmas, ide-odahánykolódós, alvástól persze mentes.
Nem ő hívott fel telefonon másnap, hogy baj van. Mégis mikor megtudtam, azonnal ugrottam, hogy megyek hozzá, nem volt bent egy percnyi maradásom. Úton felé a kocsiban jeges kezével szorított egyszeriben a félelem, meg a homályos sejtés, vajon ez volna útjának kezdete a véghez? Az orvos megnyugtatott, hogy a véghez vezető út már rég, épp születésünkkor megkezdődött. Arról meg végképp nem beszélve, hogy az út göröngyös, görcsös, pláne ha az ember elrontja a gyomrát, mint anyám esetleg a kelkáposztafőzelékkel, vagy a főtt csemege kukoricával, vagy egy finom sütivel, szinte édesmindegy, valamivel.
Anyám szerint a világot -, amikor görcsös és ennél fogva fájdalmas is, mindenféleképpen ki kell bírni, mert ami miatt szenved az ember, az nagyon, de nagyon finom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése