Lementem a pincébe

Anyám asztalán ott gőzölgött másfél kiló őszibarack héjastul megfőzve. Megpucolta, összetörte, lekvár lesz belőle, mondja, holnap pedig lemegyek a pincébe üvegért. Mindig is tudtam, hogy anyámnak külön program, szabályos kirándulás az első emeletről a pincéjébe eljutni és néhány két-három decis üveget felhozni. Megyek én, mondom és már húzom is a cipőm. A pincekulcs a helyén van?, a kérdéssel egyidőben már a kezemben is a kulcs, ahogy anyámtól egy szatyor az üvegeknek.Tényleg nem lehet könnyű anyámnak fájós térdeivel megjárni az utat az elsőről a földszintre, majd a pincébe, gondolom magamban, a fordulókban mindig megáll az ablakmélyedésben megpihenni. A lépcsőházban egy lélek sem jár, szinte hallani lehet a csöndet. Még szerencse, hogy a nappali fény beáramlik a földszinti ablakon és leér ide a pince előtti térbe. Három kék vas ajtó van itt, melyik is a pince?, mire tanácstalankodom már fordul a kulcs a megfelelő zárban, kitárom a pinceajtót. Mintha reménykednék, hogy a benti sötétséget elűzi majd a kintről jövő szűrt fény. Hol a villanykapcsoló? Na, végre megtalálom. A pince hosszú folyosóját gyéren világítja be egy lámpa. Anyám pincerészéig pár lépés, ugrás szerűen teszem meg, mint aki menekül, csak éppenséggel rossz irányba, kifelé helyett befelé. Aha, megvan a lakat meg a kulcs. Csak beletalálnék ebbe a piciny lakatlyukba. Kicsúszik a kezemből a kulcs. Miközben lehajolok, és fölemelem a kulcsot nézek végig a folyosón, a végében tátongó bejárati ajtóra. Ha most valaki rám zárná az ajtót, benn ragadok, csontváz leszek mire megtalálnak. Búcsúztatjuk felebarátunkat, életében igyekezett a jót cselekedni, a pincébe is az anyjának ment le befőttes üvegekért. Megtapogatom a zsebem, hála égnek, benne a mobil, tudok hívni valakit, ha mégis... Végre sikerül megbirkóznom a kulccsal, a lakattal, benn találom magam a csöpp pincerészben, pár polc, rajtuk üvegek, mellette gyümölcsös, zöldséges rekeszek üresen. Felkapcsolom az elemlámpát, lássam mivégre vagyok itt, hat-nyolc kisméretű üveget kell összegyűjtenem. Leejtem a lámpát. Talán a kezem remegése miatt történik, vagy a hirtelen feltámadt pinceszél fújja ki, vagy egy láthatatlan szellem üti ki a kezemből. A szellemek már csak olyanok, hogy éppen rád várnak, amikor üvegekért jössz le. Felkapom a lámpát, sikerül úgy egyensúlyoznom vele, hogy miközben megvilágítom a polcot, a megfelelő méretes üvegeket szédületes gyorsasággal szedem össze. Sikerül nem összetörve belepakolnom őket a szatyorba. Az elemlámpát kikapcsolom és behajítom az üvegek közé. A lakat bezárása sokkal gyorsabban megy, mint a nyitása, úgy látszik, ebben az irányban működik jobban, majd mindig bezárom, ezt megjegyzem. Óriásiakat lépve teszem meg az utat a kijáratig. Becsukom az ajtót. Mielőtt bezárom újból kinyitom, hogy leellenőrizzem, lekapcsoltam-e a pincében a villanyt, utána zárom be végleg a pinceajtót. Fölmegyek a földszintre. Egy lélek se jár. A külső fény még bejön az ablakon. Anyámnak tényleg nehéz lehet ezeket a lépcsőket megmásznia a pincétől az első emeletig, gondolom egy utolsót. Benyitok a rácsán, majd az ajtaján. Meghoztam az üvegeket a pincéből, teszem le az üvegekkel teli szatyrot a konyhaasztalára. Nem is tudod, hogy mennyit segítettél, köszöni meg anyám.