Egy nagyon valaki azt mondta, hogy ő elmegy, mi meg maradunk. Messze megy, mondta, ahol csak a ritka madarak járnak, mint ő, meg a családja. Mert aki ennyire messzire megy, oda a családját is vinnie kell magával. Hogy legyen háttér, hogy legyen egy biztos pont, egy sziget a nagy ismeretlenben, meg különben is ezt így szokták.
Emésztettük a hirtelen hallottakat, melyek úgy feküdték meg a gyomrunkat, mint egy jókora malomkő, amely se föl, se le nem mozdult, éppen középen torlaszolta el minden értelmes étel és gondolat útját, egyedül a fájdalomnak és rokonainak adott szabad áramlást. Ezen közben önkéntelenül és megállíthatatlanul úszott fel az önző kérdés mintegy önvédelemből: ha ő elmegy, akkor velünk mi lesz. Mintha kicsiny, biztosnak vélt világunk falai rogyadoznának, az erősnek hitt talapzat repedezne meg, a melegnek érzett környezet foszladozna, miszerint ő megy és mi nélküle, kicsit elárvultan magunkra maradunk.
Hogy vele mi lesz nélkülünk, ez már csak otthon jött elő és az utolsó gondolataim között az elalvás előtt. Lesznek neki minden bizonnyal mások helyettünk, majd lesznek újabb, egyéb célok, hatalmas kihívások, amelyek már egy ideje arra bírták, ill. amelyeket keresve keresett, hogy ő mehessen, mi meg maradjunk. Maradjunk kétségek között gyötörten, maradjunk elbizonytalanodva, maradjunk kicsit tartva a jövő ismeretlen részeitől, maradjunk bízva magunkban, eddig elért teljesítményeinkben, eredményeinkben, maradjunk az általa is kitaposott úton, szemléletben, munkában, hozzáállásban, és maradjunk neki drukkolva, hogy igenis sikerüljön, amit a fejébe vett, amit magának nagy bátran eltervezett.
Egy nagyon valaki azt mondta, hogy ő megy, mi meg maradunk. Most mit mondjak erre, ő megy, mert megy, megy és kész, ez van, mi meg jól-rosszul, valahogy maradunk. Nélküle.
(Egy nagyon valakinek az engedélyével gondolatok egy keddről.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése