Nem tudom, mitől volt a tegnap délután-estéje ilyen jó, megpróbálom az élmény-és emlékmorzsákból összecsipegetni, talán jutok az időtöltésen kívül valamire.
Egy biztos, hogy Tibromat boldognak, jókedvűnek, kiegyensúlyozottnak láttam és nyugodtnak. Az övéi között. Egy csapat nagyra nőtt diákkal együtt. Akkori diákokkal, amikor még minden előttük állt és minden lehetséges volt. Akárki tűzoltó lehetett volna és katona, meg vadakat terelő juhász. Lettek ehelyett ez, meg az, meg amaz. A tanárnő, az autószerelő csendesebb, békésebb foglalkozások, az egyetlen orvos, a sebészkéssel vágó orvos kitűnik a többi közül. Beszédre is, amikor azt javasolja, hogy jöjjenek össze innentől fogva évente. Legyen ez az utolsó augusztus szombati nap az újratalálkozás napja. Higgyük el, hogy ő sok halált látott eddig életében, már a szakmájából kifolyólag is, s hogy innentől fogva már sokkal kevesebb van hátra nekünk. Lehet még vagy húsz évünk, jó esetben. Az egész társaság egyként helyesel nem a sebészkéssel a kezében sok halál látásának, és reméljük, nem okozásának, annak sem, hogy mennyire kevés van hátra, hanem az évenkénti találkozás ötletének. Csak legyen, aki megszervezze. Mert az ideit briliánsan vezényelte le egy bizonyos Hábci, akinek még azt is sikerült kigondolnia és megvalósítania, hogy a vacsora előtt bemehessenek a volt gimnáziumukban a volt osztályukba. A számítástechnika terem melletti ma angol termet nyitották meg mint az egykori osztálytermüket. Az ajtó mellett a folyosón a falon egy csomó végzős tablókép közül legfelül épp az övéké virított. Véletlenül vettük észre. Nagy az öröm, ujjongás, nevetés. Lehetett keresgélni és ráismerni önmagukra, meg a másikra. Lehetett hitetlenkedni és örömködni, jókorát csodálkozni, szeretettel végig símogatni akkori jóval fiatalabb saját magunkon és a társakon. A hangulat örömös volt, meg zajos, egymás szavába vágva emlékezős, egymást túlkiabálós, választ nem megvárós, kedvesen türelmetlenes, egy helyben egybe gyűlt rég nem látott társaságnál már-már elvárt és megengedett. Mintha csak visszavedlettek volna akkori önmagukba. Belefeledkeztek a fiatalságukba, amikor az egykori fényképeiket nézték egymás után. Gyermeteg örömmel azonosították egymást, önmagukat. Kezemben a fényképezőgéppel kicsit kívül éreztem magam tizenegynéhányuk összetartozó körén, ugyanakkor belül is, akit mágikusan vonz ez az összetartozás, évtizedeken átívelő kapcsolat, amelyet a nagyobb, hosszabb különlét sem tudott szétválasztani és ahova a maga természetességével fogadják be a házastársakat, mint kedves ismerőst, barátot. Néztem Tibromat, aki akár a hal fickándozott, saját közegében érezte jól magát, olyan emberekkel, akik egy gimnáziumi osztályban élték meg akkori négy évüket jóban-rosszban, fogadták el és szerették meg valamikor olyannak, mint amilyen volt. Ez az érzés, ez a kölcsönös szeretet és elfogadás, egykori jó osztályközösség volt érezhető a gimnázium osztálytermében, majd az étteremben. A több évtizedes egymásnak nem látása, a nem együttlét, a nem közösen megélt programok, a nem részvétel a másik életében aktívan, egyáltalán nem szabott gátat az idei augusztus legutolsó szombatján Szigetváron egy gimnáziumban egy bolondos órányi együttlétnek, a régmúlt időkben, a felhőtlen fiatalságban való megmártozásnak, örülésnek egymásnak, majd a Szeráj Étteremben egy kellemes, közösen elfogyasztott vacsorának.
Nagyon jó volt mindezt pár órán át kívül-belülről megélni.
(munkaváltozat, még módosulhat)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése