Éppen erre a felsorolásos szabad versre értem oda tegnap késő
este a Nemzeti Színház elé. Az épületen hatalmas kivetítőn a nagyteremből
kifelé sugárzott műsorral, előtte sok-sok ember magukkal hozott székeken,
plédeken, amerre és ameddig csak a szem ellát. Bevallom, nem számítottam ekkora
tömegre. Feltűnt, hogy a kifejezetten kellemetlen, szeles időjárás nemhogy
szétkergette vagy fokozatos elszivárgással tizedelte volna a közönséget, a párokat,
a barátokat, az ismerős társaságokat közös pokrócokkal kötötte inkább egybe, a
többiekkel még jobban és egymáshoz közelebb préselve. Sok jó ember fért el ezen
az évszakhoz képest jóval hűvösebb éjszakába nyúló esten a Nemzeti Színház
előtt.
A kivetítőn Hevér Gábor 2008-től kezdődően évadonként sorolta
a Nemzeti Színház bemutatóit 2013. júniusáig bezárólag. A darabcímek elhangzását
Jordán Tamás kommentálta az eleje, közepe, vége végeláthatatlan variálásával és
hangsúlyával, hangsúlyossá, beszédessé téve e három egyszerű szót, mely amúgy
minden előadást keretbe foglal.
A jég - eleje, eleje, eleje, közepe, eleje -, Oresztész,
Vassza Zseleznova, Pokoli disznótor, János vitéz, Atália, A park, Amalfi
hercegnő, Bánk bán, Orfeusz alászáll, Úri muri, Mein Kampf, Ármány és szerelem,
Lear király, Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban, Házasságon innen és túl,
Jeremiás avagy Isten hidege, Magyar ünnep, Jó estét nyár, jó estét szerelem,
Kvartett, Egyszer élünk, avagy a tenger azon túl tűnik a semmiségbe, Én vagyok
a Te, Az ember tragédiája, Szent Johanna, A fösvény, Egy lócsiszár
virágvasárnapja, A tanítónő, Náthán gyermekei, Hamlet, Hazafit nekünk, Angyalok
Amerikában, Csongor és Tünde, Egy elsurranó patkány, Sirály, Amphitryon, A
velencei kalmár, Bányavirág, Az ördögszekrénye, Mephisto, Social error, avagy
az utolsó ember Budapesten – vége, vége,vége.
Vitathatatlanul tekintélyes a sor a világ- és a magyar irodalom
klasszikus drámáival, mai magyar- és külföldi szerzők műveivel, speciálisan
Alföldi Róbert Nemzeti Színházának írt és ott bemutatott magyar írók magyar
darabjaival. A legfinnyásabb ízlésű, kívánalmú műítésztől, velem a legegyszerűbb
nézőig is mindenki megtalálhatta ebben a széltében, vertikumában is kellően
nagy és mély merítésű kínálatban az őt érdeklő előadást.
A színházigazgató, rendező, színész, színház csináló Alföldi
Róbert, színésztársai, társulata, az eltelt öt év alatt általuk létrehozott –
remélhetőleg – maradandó értékek előtt tisztelgett a nagyszámú közönség benn a
nagyteremben és kint a szabadtéren. Leges legvégén a Sárga liliom dal maratoni
hosszúságúra nyúlt közös éneklése senkit sem hagyhatott hidegen, mindegyikőnket
magával ragadott, magába szipkázott, az ünneplő tömeg a színpadon éneklő
színészekkel, zenészekkel egyetlen közös hanggá lett. Nem tehettem róla, hangom olykor
el-elbicsaklott, megtört, a szememből akaratlanul is folyó könnyeimmel kísérve.
Ennek az öt éve tartó vitathatatlan sikerszériának,
értékteremtő műhelynek, Alföldi Róbert Nemzeti Színházának parancsolt megálljt
a regnáló hatalommal a politika, s tette ezt abban a biztos tudatban, hogy a
tények végül is és hosszú távon igencsak makacs dolgok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése