Béla

Azt hiszem, hogy Béla bennem a mai nappal halt meg. Így visszanézve jó is volt, hogy eddig nem találtuk meg a sírját, pedig már kerestük vagy kétszer-háromszor a barcsi temetőben. Gondoltam, titkon reméltem, hogy amíg nem találjuk, addig talán nem is halt meg. A népek csak össze-vissza beszélnek sületlen zöldségeket egy infarktusról, amely azonnal végzett vele.
A volt és egyben elvált felesége mutatta meg végül a sírkövét. Ha magam vagyok, észre sem veszem. Művirágok, vázák, lámpások ügyesen elrendezetten fedték el részben az idősebb Bélát, az apát, míg az ifjabb Bélát pedig teljes egészében rejtették el a gondosan kereső szemek elől. Mondom, mintha sohasem halt volna meg.
Az anya álmában sem sejthette, hogy fiának is helyet kell majd szorítani az amúgy kétszemélyesre - férjének és magának - tervezett sírkövön. Ez magyarázza, hogy mennyire erőltetetten, szokatlanul és szűk helyre, a talpazattal párhuzamosan legalulra került a neve: Ifj. K. Béla.
Minthogy Béla egy átitalozott délelőtt folyamán, amikor is a barátnőjével, egyben rendszeresen italozó társával kettejük között az volt a legfőbb vita, kinek jut az utolsó korty alkohol, Béla egyszer csak fogta magát ültében felső testével ráborult az asztalra, magával döntve üveget, poharakat, és úgy maradt. Kit érdekelt akkor már az utolsó korty sorsa, amikor az utolsó utáni lélegzet is elszállt belőle. Ilyen kegyetlen és szőrös szívű, de legalább is torkú infarktusa volt.
A volt és elvált felesége kicsit - talán a sok rossz emléktől és eddigre megvetéstől és maró fájdalomtól és szűnni nem akaró haragtól kísérve - összeszűkült szemekkel, egy vonalba keskenyedett szájjal vetette oda:
- Hitvány egy ember volt.
Emlékezhettem volna így is rá. Hogy ő így emlékezett, annak kettejük között megvívott harcaik, méltatlan, parttalan vitáik, stílustalan párbeszédeik szolgáltathattak indokot.
Béla velem sosem viselkedett így. Mikor nálunk időzött, ugyan titkon megitta házi sörünket, lefogyasztotta konyakunkat, eltűntette a bor maradékát is, de velem soha nem beszélt tiszteletlenül. Kedvelt, talán szeretett is, mert én biztosan és velem egyenrangú ember számba vettem. Sokat beszélgettünk életről, magunkról, elképzelt és valósulni látszó, meg hamvában holt vágyainkról. Ezt értékelhette az iszákosok józan és nem józan őszinte, szókimondó módján. Elesett, útját kereső, az úton megbicsaklott, igazán rosszat másnak sosem akaró embernek ismertem meg. Soha nem követelte, egész valójával kérte a szeretetet.
Bennem mindmáig így maradt meg és avval a reménnyel, hogy talán egy utolsó haláli nagy vicc a halála, amellyel az egész világot akarta megtréfálni. Béla bennem a mai nappal halt meg, amikor az írás kegyetlen véglegességével olvastam a szűkre mért időt: Ifj. K. Béla 1964-2011.
Az a kis zöld fűszerkeverék pedig, amelyet saját kezűleg nekem kevert össze, sehogyan sem akar elfogyni, talán hogy legyen valami kézzel fogható is, amiben rá emlékezhetem.