Ki nem ért itt a focihoz?

Annyit tudok mindössze, hogy két csapat játssza két kapura, az nyer, aki több gólt rúg. Már egy jó ideje mindkét csapat a pályán van és élesben edz. Az egyik csapat tagjai a nemzeti trikolór színeiben, menő szerelésben, nyerésük biztos tudatában dekázgatnak, nagy mellénnyel passzolgatnak. Közben gyűlölködő pillantásokat vetnek a pálya túlsó oldalára, az egyelőre igencsak szedett-vedett ellenfél, szerintük ellenség felé. Az utolsó pillanatban fut be az edző, aki amúgy szeret mindenhol ott lenni és elvárja, hogy a tudta nélkül a csapatban és a pályán ne történjen semmi. Nagy hamarjában rántja össze a fiúkat, akiknek a lábuk mellett az agyuk is egy rugóra jár:

– Nyernünk kell, ha törik, ha szakad! Jól tudjátok, hogy nekünk semmi sem drága, semmi sem lehetetlen, ha harcról és győzelemről van szó. Márpedig most hadban állunk. Elsősorban lábra, bokára menjetek rá, senkit ne kíméljetek, sántítsátok le őket! Amúgy is úgy néznek ki, mint egy béna kacsa és egy rakás szerencsétlenség ötvözete. Nézzétek, ezek azt se tudják, hogy ki a vezető edzőjük, hol az egyik, hol a másik gondolja magát annak. Ne törődjetek a szabályokkal, ha kell, seperc alatt megváltoztatjuk úgy, hogy nekünk legyen jó. Az ő tizenegyükkel szemben a mi tizenegyünk sokkal több. Fussatok lesre és rúgjatok gólt, csak fog menni, hiszen a partjelzők is velünk vannak. A bíró családjában néhányan most jutottak segítségünkkel kisebb üzletrészesedéshez, a bíró pedig ma tudta meg, hogy a nyugdíja mellett még bíráskodhat, naná, hogy a mi emberünk. A pálya is nekünk kedvez, feléjük lejt. Nida, a szabványkapuk helyett hokis kaput kaptunk, az övéké meg akkora, mint egy ház. Most ilyen a magyar szabvány, mi írjuk azt is, azon vagyunk, hogy a nemzetközit hozzánk igazítsák. Egyébként akár ki se menjünk a pályára, már borítékolhatjuk is az eredményt.

Eközben az átellenes oldalon a másik csapat egyik edzője – az éppen aktuális – próbált meg valamiféle rendet teremteni a szanaszét szóródó játékosai között és életet, lelkesedést lehelni beléjük:

– Tudom, több helyről érkeztetek, előítélettel vagytok egymással szemben, leszóltátok egymást. Úgy gondoljátok, hogy a múltkori meccs a másik miatt ment el. Van olyan, aki nem is akar a másikkal egy csapatban játszani, mert az valamikor régen beleivott a kakaójába, meg az ő szekrényébe tette a piszkos alsóját. Valaki meg azért nem jött el a mai döntőre, mert egyikőtök előtte ment ki a vécére, pedig neki kellett jobban. Megértem, hogy szinte lehetetlen ezekkel a hatalmas problémákkal megküzdeni, de ideje lenne kinőni az óvodából, nem gondoljátok? Nem futotta utcai óriás plakátokra, a közönség azt sem tudja, játszunk-e egyáltalán. Egy kis rádión, szerencsére egy világhírű adón kaptunk egy kis reklámidőt. Ez itt ma a döntő, és most kell lejátszanunk, szedjétek már végre össze magatokat! Húzzatok egy irányba, és ne azon filózzatok, hogy ki lesz a kapitány, meg hogy ki rúgja be a győztes gólt, s lesz gólkirály. Nehéz a feladatunk, de nem lehetetlen teljesíteni, ha világos az irány meg a cél, és megvan a közös erő és akarat. Az összes lehetséges játékszabályt tudjátok, megvannak az elképzeléseitek. Mögétek sorakozik fel majd több milliós drukkersereg, csak mutassátok meg, mit is akartok együtt, hogy lássák, ti vagytok a jobbak.

Ja, amúgy meg hoztunk rögbi-, kosár-, kézilabdát is, ha a másik csapat merő véletlenségből más labdajátékot tartana a focipályán focinak. Persze a bokszkesztyűt sem felejtettük el, és ha egy kiadósat esik az eső, lesz itt elég sár az iszapbirkózáshoz...

(A fenti változatban megjelent a Galamus Az olvasók írásai rovatban 2013.07.07-én, vasárnap)

Az eredeti szöveg:

Annyit tudok mindössze, hogy két csapat játssza két kapura, és az nyer, aki a több gólt rúgja. Azt már látni egy ideje, hogy mindkét csapat a pályán van és élesben edz. Az egyik csapat tagjai a nemzeti tricolor színeiben, menő szerelésben, a legmárkásabb stoplis cipőben,  láthatóan kitűnő kondícióban, nyerésük biztos tudatában dekázgatnak, nagy mellénnyel passzolgatnak. Közben gyűlölködő pillantásokat vetnek a pálya másik oldalán lassan összeverődő, egyelőre igencsak szedett-vedett ellenfél, szerintük ellenség, a másik csapat felé.

Az  utolsó pillanatban fut be az edző, aki amúgy szeret mindenhol ott lenni, mindenről úgy tudni, hogy a tudta nélkül a csapatban és a pályán nem történhet semmi sem. Nagy hamarjában  rántja össze a fiúkat, akiknek nem csak a lábuk, az agyuk is egy rugóra  jár:

- Mindenképpen nyernünk kell. Jól tudjátok, hogy nekünk semmi sem drága, sem nem lehetetlen, ha harcról és győzelemről van szó, márpedig most hadban állunk, és ha törik, ha szakad, győznünk kell. Elsősorban lábra, bokára menjetek rá, senkit ne kíméljetek. Sántítsátok le a bandát! Amúgy is úgy néznek ki, mint a béna kacsa és egy rakás szerencsétlenség kereszteződése. Nézzétek, azt se tudják, hogy ki a vezető edzőjük, hol az egyik, hol a másik gondolja magát annak. Ne törődjetek a szabályokkal, ha kell, secc perc alatt megváltoztatjuk, hogy nekünk legyen jó. Az ő tízenegyükkel szemben a mi tízenegyünkkel sokkal többen vagyunk. Fussatok lesre és rúgjátok be a labdát abba az óriás kapuba, csak fog menni, hiszen idáig ellátszik és a partjelzők különben is velünk vannak. A bíró családjában néhányan most jutottak icipici hátszelünkkel kisebb üzletrészesedéshez, a bíró pedig ma tudta meg, hogy a nyugdíja mellett még bíráskodhat, naná, hogy a mi emberünk. A pálya is nekünk kedvez, feléjük lejt és nem is keveset. Az nem baj, ha szabvány kapuk helyett hokis kaput hoztak ki nekünk, az övéké meg akkora, mint  egy ház,  méretre a miénknek legalább hússzorosa. Most ilyen a magyar szabvány, mi írjuk azt is és azon vagyunk, hogy a nemzetközit a mi képünkre formálják. Egyébként akár ki se menjünk a pályára, már borítékolhatjuk is előre az eredményt.

Ezenközben a  másik oldalon a másik csapat egyik edzője, az éppen aktuális próbált meg valamiféle rendet teremteni a szanaszét szóródó, kolbászoló játékosai között, ugyanakkor életet, lelkesedést is lehelni beléjük:

- Tudom, több helyről érkeztetek, még nem ismeritek jól egymást, mi több, előítélettel vagytok egymás iránt, s ahogy hallom, már mindennek elmondtátok  egymàst. Azt gondoljátok, hogy a múltkori meccs a másik miatt ment el. Van köztetek olyan, aki nem is akar a másikkal egy csapatban játszani, mert az  valamikor régen beleivott a kakaójába, és ezen felül még az ő szekrényébe tette a piszkos alsóját. Valamelyikőtök meg azért nem jött el a mai döntőre, mert egyikőtök előtte ment ki a wc-re, pedig neki kellett jobban. Megértem, hogy szinte lehetetlen ezekkel a korszakalkotó problémákkal megküzdeni, de ideje lenne túlnőni az óvódás koron, nem gondoljátok? Csapatunknak nem futotta utcai óriás plakàtokra, a közönség azt sem tudja, hogy játszunk-e egyáltalán. Csak egy kis rádión, szerencsére egy világhírű adón kaptunk egy kis reklám időt. A rosszhírem mára, hogy ez itt a döntő, és azt most kell lejátszanunk, nem máskor. Szedjétek már végre össze magatokat. Húzzatok egy irányba, és ne azon filózzatok, hogy ki lesz a kapitány és ki rúgja majd be közületek a győztes gólt, s lesz egyben a gólkirály. Nehéz dolgunk lesz, de a feladat nem lehetetlen, ha világos az irány meg a cél, és megvan hozzá a közös akarat.  Az összes lehetséges játékszabályt tudjátok, világos elképzeléseitek vannak, mögétek sorakozik fel majd a több milliós drukkersereg, csak mutassátok meg, mit is akartok itt közösen, és hogy ti vagytok a jobbak.  

Ja, amúgy meg hoztunk rögbi-, pingpong-, tenisz-, kosár-, kézilabdát is, szerelést hozzá, ha a másik csapat merő véletlenségből más labdajátékot tartana a focipályán focinak. Persze a bokszkesztyűt sem felejtettük el, és ha egy kiadósat esik, lesz itt elég sár iszapbirkózáshoz...