A kertben egy nő hajlong, a virágait gondozza. Mondom, a B1-et keresem. Ez az, mondja. Ez volna az, hitetlenkedem. Higgye el, ez a B1 apartman. A melletünk lévő az már az A6. Körbe nézek a kertben, Pat-re semmi sem emlékeztet. Ön biztosan nem ismerte az előző lakó elődjét. A Patriciát, kérdez vissza. Csak nem ismerte Pat-et, hökkenek meg. De bizony, még a lakásában is jártam, tudom milyen volt. Bejön megnézni, milyen lett? Ha megengedi, előbb lefényképezném a kertet. Középen széles füves sáv, két oldalt virágsorral a ház oldalában, ill. bokrokkal a nyugdíjas házon túli világ felé.
Emlékszem, hogy Pat kertje teljesen más volt. Tiszta dzsungel volt, mondom. Igen, én is emlékszem, teszi hozzá Éva. Középen volt egy kő angyalka. A ház felöli részen voltak a virágai, sorolom lelkesen. Volt egy boltív a kilépőnél, egészíti ki az összképet. Ja, igen, fából volt, azon át lehetett kijutni a kertjébe. Szemben bokrok voltak, alacsonyabbak, magasabbak, tiszta dzsungel volt az egész. Vannak fényképeim abból az időszakból. Fényképeztem a Pat-et a kertjében, amint büszkén mutogatja a virágait. De ketten együtt is le vagyunk kapva.
Mi lehet vele, kérdezi. Nem tudom. Mikor visszament Angliába, a kezébe nyomtan egy papírt, rajta az összes elérhetőségemmel, még az email-címemet is megadtam. Pat, akár a kámfor szívódott fel. Pedig kerestem, utána még elég sokáig kerestem. Azóta már, néz rám Éva merőn, a hangsúlyt magasan tartja, kivár. Meg is halhatott azóta. De tudomásom szerint semmi komoly szervi baja nem volt. Talán a szíve, mondja. A csípőjével volt a gond, nagyon nehezen tudott felállni és elindulni. Hát attól még nem kell meghalni, mondja. Szerintem sem. Közben magam előtt látom a kilencvenegy éves anyósomat, akit az imént láttam a foteljében ülni a nyugdíjas ház távolabbi apartmanjában. Pat is bőven ülhetne, üldögélhetne valahol Angliában.
Jöjjön, megmutatom a lakást, rángat ki Éva hangja a merengésemből. Ilyen a nappalink. Tudom, az ő falai valamilyen bordósak voltak, elég vad színű. Az, de nagyon passzolt hozzá, válaszolom. Az ajtótól balra volt a fotelje, amelyben ült, amikor jöttem hozzá látogatóba. Előtte egy üveg tetejű dohányzó asztal. Szemben volt egy másik fotel, az volt az én helyem. Nála nem itt volt a tévé, hanem a sarokban. Kevesebb bútora volt azon a falon. Itt a háló, azt is megmutatom. Pat-nek fehér háloszoba bútora volt, két hatalmas ruhásszekrény emitt balra, középtájt egy nagy franciaágy, mellette kétoldalt éjjeliszekrények, két komód, ha jól emlékszem. Mi így rendeztük be a lányommal, aki velem él.
De jöjjön, a konyhát is megnézzük. Reménykedtem, hogy legalább a konyhában fellelem Pat fizikai nyomát a meghagyott bútoraiban. Gyönyörű konyhabútora, berendezési, használati tárgyai mind-mind kiváló ízléséről tanúskodtak, meg arról, hogy megengedhette magának. Éva konyhájában egyedül a fali csempében emlékezhettem Pat-re. Az összes bútor ki volt cserélve, át volt helyezve. Pécsről hoztam magammal, mondja, örültem, hogy legalább ennyi elfért a régi lakásomból. Nem szóltam, csupán néztem, éreztem, hogy a torkomat szorítja valami.
Visszamentünk a kis kertbe. Mi ez a nagy virágú bokor, kérdezem. Hibiszkusz, mondja, be kell tetetnem áttelelni, különben megfagy. Nézem gyönyörű, a napra ásító, hatalmas narancssárga virágait. Nagyon szép, mondom. Az a másik, a vizi hibiszkusz, mutat a virágsor végébe, az áttelel itt kinn, csak vissza kell nyírnom, és annyi. Annak meg mályva színűek a virágjai, kápráztatóak.
Jöjjön, megmutatom a fügémet. Bevallom, láttam már fügebokrokat, de mindig szeretek a közelükben tartózkodni, bírom a leveleit, és imádom a gyümölcsét nyersen és lekvár formájában. Még kicsi, kitámasztottam, hogy kisfává növekedjen, nem tudom, hogy megmarad-e. Megmarad, vágom rá azonnal, én legalább három embert ismerek, akinek van fügebokra vagy fája a kertjében. Márta, Frildi, meg a Sándor, sorolom magamban őket. Lehet, mondja, de ezek a drávai ködök megcsípik a növényeket, nehéz nekik a drávai köddel megküzdeni. Meleg kell a fügének, azért van itt, mutat a napos sarkára a kertnek. És itt van mellette ez a tuja, amelynek részben az árnyékában van, remélem, hogy a magasabban növő leveleit, a kis fügefát a tuja a drávai ködöktől megvédi. El sem tudja képzelni, hogy milyen tejfehér a kert, amikor a drávai ködök beköszöntenek, semmit sem látni és hideg van. Magam elé képzelem egy pillanatra a hideg fehérséget, de most még körbe nézek a kertben utoljára, amely most az Éváé, s mely egykor a Pat-é volt.
Megmártozom az emlékeimben. Másom sem maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése