Ülök anyám foteljében. Eddig föl sem tűnt, hogy nem a sarokban, hanem anyám foteljében ülök, és úgy nézek le a kertre. Mintha többet lehetne innen látni. Vagy inkább anyám érződik ki jobban a fotelből. Emlékszem, hogy mindig ebben a fotelben ült. Fölkelt az étkező asztaltól, tett egy pár sántikáló lépést, úgy huppant bele a fotelba, a fotel zokszó nélkül tűrte. Anyám körbe nézte a teraszt és a kertet. Neki ennyi éppen elég volt a természetből. Szokta volt mondani: a természet ott, én meg itt, jól megvagyunk mi így ketten.
Anyám foteljében ülök. Kinézek a kertbe. Látom a szárító kötélen libegő, száradó ruhákat. Két mosásból szinte teljesen betelik a három zsinór. A fehér mosás jól megfér a színessel egy kerti légtérben a fű fölött. A teraszon a legnagyobb kánikulában is jár a levegő. Nem sok, de valamennyi. Balról érkezik és jobbra halad tova, vagy fordítva, mindegy is, jön és megy.
Anyám a foteljében, amikor még egészségesebb volt, sosem fázott. Ott ült szoknyában vagy hosszú, kényelmes nadrágban, hozzá piros, bordó, élénk színű pólót viselt, és beszélgetett. Velem és vele. Amikor a Zsuzsa is velünk volt, a Zsuzsával. Bírta a Zsuzsát, a barátnőim közül őt szerette meg a legjobban. Nem kért rá sosem engedélyt, magától értetődően hívta föl Zsuzsát otthonából is telefonon, napjában többször, ha nem emlékezett rá, hogy beszéltek-e már aznap. Anyám szívesen beszélgetett életszagú emberekkel. Közöttük nem panaszcsere zajlott, hanem hírek, gondolatok, érzések, programok, tervek valódi kicserélése, és sok-sok nevetés hallatszott. Anyám magától értetődően állt az élet pozitív oldalán. Nagyon messziről és nagyon mélyről érkezett. Előbb vette észre a jót, sugározta és cselekedte. Szívesen nevetett. És sokat.
Anyám a foteljében ült, beszélgetett, nevetett. És mesélt. Nem tudom, tudta-e, hogy éppen hosszasabban, összefüggően mesél, de mesélt. Annak hangzott. Úgy tudott mesélni szinte bárkiről és bármiről, hogy elvarázsolódtunk általa. Ezt onnan tudom, mert nem számoltuk az időt, és az észrevétlenül múlt el. Nem bántuk a múló időt anyám társaságában, amikor a foteljében ült a teraszon. A saroktól a távolabbikban, ahonnan több volt a kilátás a kellő távolságban elterülő kertre.
Anyám a foteljében ült akkor is, amikor beteg lett, meg egyre betegebb. Hagyta, hogy kihozzuk ide, akkor már nem vezetett. Kiültettem a foteljébe. Kérdeztem, nem fázol, de igen, mondta. A szívem kondult bele, akár a nagyharang, anyám fázása nem sok jóval kecsegtetett. Hosszú nadrág, hosszú ujjú pulóver volt rajta augusztusban, és anyám fázott. Kihoztam egy plédet, körbe bugyoláltam. Közben meg-megálltam, hogy magamhoz szorítsam, lopva, észrevétlenül. Anyám csak annyit mondott, jól van, jól van, jó lesz, Pannikám.
Anyám ült a foteljében, körbe tekerve takaróval, melegen. Nem sokat beszélt. Már az is fárasztotta talán. Néha megeredt a hangja, megint a régi volt, odaszögezve hallgattuk. Egy-egy közbeszólással löktük odébb mesélésében, nehogy hamar érjen véget. Fáradtak voltak a szemei, mélyebben ültek gödreikben az arcában. Mintha folytonosan lázas lett volna, pedig csak lefogyott. A betegség legyőzte közismert, szeretett, ragadós étvágyát, alig evett. Örültünk annak a pár kanálkának is, ami lement. Nem az étellel volt a baj, hiszen a kedvenceit főztük azzal számolva, hogy nagyobb kedve lesz hozzájuk. Az étvágya maradt el tartósan, majd végleg.
Anyám addig ült a foteljében, ameddig kedve volt kijönni, együtt lenni velünk, valamennyit beszélgetni, mesélni, csöppeket enni, magában csöndesen megállapítani, hogy a kert ott, ő meg itt, mi kinn vele együtt, s így van ez nagyon jól. Így volt ez nagyon jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése