A galambdúcban - valami történt

Javában surrogtunk-burrogtunk, nyüzsögtünk és tüsténkedtünk, amikor a galambok rengetegéből az egyikünk, aki oly sokáig volt amott bent a zárt ajtók mögött, válaszolt arra a kérdésünkre, hogy mivégre, miért volt ez a nagy és hosszú ideig tartó elvonulása. Felmondtam, mondta kerekperec, keresetlen őszinteséggel és elmosolyintotta magát hozzá. Hallani, de leginkább látni kellett volna hogyan állt le a surrogás-burrogás, a nyüzsgés és a tüsténkedés. Fennakadt a hang, megakadt a szó. Egy merő csönddé vált a szoba, benne egy szobányi megnémult galambbal.

Hogyan, miért, mikor, hova - egy pillanatra veszni látszottak a távlatok. Amúgy tudtuk speciel, de legalábbis éreztük, hogy ennak a galamblánynak a szárnyai már alig bírják terheit, melyek napról napra sokasodtak. Csöppnyi galambvezetőként volt ő a toppon. Éjt nappallá téve szárnyalt fönn, kapta telibe még föntebbről a tenni-, vezetni-, kiigazítani valókat. Húzta-vonta ő a terheket zokszó nélkül, hiszen fiatal volt, telve erővel, energiával, szépséggel, csinossággal, s ha kellett még a galambközlegények, közleánykák sorát is szaporította jelenlétével, munkájával. Több galambnyelven beszélt kiválóan, könnyedén kommunikált távoli országok galambjaival. Mondhatni, a helyén volt, a galambok összességéből talán a leginkább abban a galambdúcban, mely magasról nézett le a nyüzsgő, folyton folyvást mozgásban lévő lentre, s amely az utóbbi időben egyre többször melegnek, túlnépesedettnek, mozgásra, s a távlatokra nézvést igencsak szűknek bizonyult.

Beadtam a felmondásomat, ismételte meg jól halhatóan, az izgalom szemernyi jele nélkül, s megint elmosolyodott. Tartóztattak? Ajánlottak valamit? Kérdezték, mennyiért maradnék. Mondtam, nincsen az a pénz, de szárnysegédek sincsenek, meg a legújabb szárnytechnikai megoldások, amelyek megálljra, visszafordulásra, maradásra bírhatnának. Galamblányunk arcán mosoly, meg távolba révedezés, amint döntésének hátterét sorolja. Már szombatom, vasárnapom sem volt. Éjszakáimat telefoncsörgés szakította rendre meg. Nem tudtam rendesen pihenni. Azt hitték, hogy szárnyaim egyre terhelhetőek, hogy örökké bírni fogom a repülést, a folytonosan magasodó szárnyalást. Eközben fogyott körülöttem a levegő, amelyben nem láttam magam előtt szárnyalni galambabbjainkat, sem mellettem a segítő társaimat. Nem csoda, ha egy olyan túlterhelt galamblány, mint amilyenné én is váltam az idők folyamán, fulladozni kezd. Önnön verejtékemben és az egyre fogyó levegőben.

Miközben mindezt hallgattam, magamban arra gondoltam, hogy galambabbjaink főhetnek kicsit magukban, fortyoghatnak azon, hogy ami az orruk előtt volt, épphogynem a szemüket szúrta ki, mégsem látták. Hogy történni fog valami, mert nem lehet az, hogy ilyenkor ne történjen. S amikor megtörtént, akkor hiába minden utólagos igyekezet, izzadságszagú erőlködés a galambdúc megszokott egyensúlyának visszaállítására.

Amint kinn röpködtem az udvar fölötti egyre táguló légtérben, ezek a gondolatok rohantak meg, nem bírtam tőlük szabadulni. És az érzés, hogy most már semmi sem ugyanaz és ugyanolyan a galambdúcban. Még az is motoszkált bennem, hogy menj, csak menj, galubuska, galambocskám, folytasd utadat, találd meg ennél sokkal jobban máshol magadat. S ha sikerül majd ez valamikor neked, létemben a galambdúcban, meg kinti röpüléseimben - a szívem sem fog fájni annyira.