El sem tudom mondani, hogy mennyire utálom a mélygarázsokat. Főleg azokat, amelyek szintről szintre haladnak a mélybe lefele, hogy legyen elég helye az autóknak leparkolni.
A legutóbbi esetem a mélygarázzsal csak öregbítette az ellenérzesemet a mélységgel és a garázsokkal, az ottani parkolással kapcsolatban.
Annyit már tudok magamról, hogy csapnivalóan tájékozódom. Fent. Meg lent. Lent, ha lehet, még rosszabbul. Egyáltalán mindenhol. Ha valamilyen kényszerítő körülmény mélygarázsba visz, akkor igyekszem megjegyezni a szintet, a sorszámos parkolóhelyet.
A 143-as számmal nem is volt gond, csak a szint esett ki a fejemből. Elindultam legalulra, hogy ott keressem az autómat, de csupa ötszázas kezdetű számmal találkoztam. Ez nem az én szintem, gondoltam valamiért, és elindultam volna fölfelé, ha megtaláltam volna a kijáratot a lépcsővel. Nagy nehezen belebotlottam a liftbe. A mínusz kettőn voltam már, próbálkozzunk a mínusz másféllel, merthogy itt még félemeletek is akadnak a mélyben. Mi van, itt minden szám csak ötszázzal bír kezdődni? Egy újabb szint kacifántosan felfelé, a liftet megint percekkel hamarabb bírtam megtalálni, mint a valahol havaii-ozó lépcsőt.
A mínusz valahanyadikon már a négyszázas régió is bejelentkezett a számok közé, mint aminek kell hely a nap alatt, jobban mondva lenn a sötétben.
Benn a plázában agytúráztattam kérdéseimmel egy biztonsági őrt meg egy eladót, tudják-e, melyik szinten van a 143-as parkoló szám. Ők, ugyan, ők nem tudják, de van vagy tíz szint, nyugodjak csak meg, az egyiken ott lesz. Egyébként nem akarom-e kívülről megpróbálni, mert úgy már egyszer bejöttem. Bevallom, gondoltam már rá, de hogy egy agytröszt biztonsági őrrel fogom magam úgy érezni, mintha nagy szellemek találkoztak volna, na erre álmomban sem gondoltam.
Valakit még meg kellett kérdeznem, hogy hogyan is jutok ki ebből a tetves plázahodályból, de onnantól kezdve ment minden, mint a karikacsapás. A mínusz elsőn még elszerencsétlenkedtem, hogy merre is az arra, merre csökkennek a számok 143-ig. Egyre erősödő lélekkel közeledtem a kocsimat rejtő bűvös szám felé. El sem tudod képzelni, mekkora öröm meglátni, hogy az autóm éppen ott van, ahol hagytam.
Megkerestem a fizető automatát, hogy az "aki keres, talál" játék végén a megérdemelt száz forintot bedobhassam. Azért jól az agyamba véstem az autóm helyét, hogy könnyed elegánciával találhassak vissza hozzá. A következő programomig maradt még tíz kerek percem. Csöppet fájlaltam, hogy az autós keresésem miért nem tartott kicsit tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése