Szoljánka

Emlékeim szerint az orosz meg az ukrán mező óriási, végeláthatatlan, amerre csak a szem ellát mező, mező, mező, mely a széles látóhatárral összeér. Dolog is van arrafelé temérdek, annyi, de annyi, hogy az orosz paraszt, meg az ukrán is bőven beleizzad. Egészségeset dolgozik, kifárad, megéhezik. Meleg ételnek nagy kondérban viszik elérhető közelségbe a borscsot, scsit, no meg a Szoljánkát. Tartalmas leves mindegyik, tele zöldséggel, hússal, belsőségekkel, mellé vastagon szelt friss kenyér jár. Ennyivel bírnia kell a dolgozó parasztnak, orosznak, ukránnak, belorusznak, tök mindegy milyen nemzetiségű, mostantól a magyarnak. Anikó valószínűleg számba vette az ebédelő társaságot: kapál, kaszál, a kombájnt, traktort szolgálja ki mind, fizikailag annyit gályázik, hogy beleverejtékezik, kell a két fogással felérő egy leves. Gondolta, a gulyás-, a bableves már nem egyszer megvolt, jöhet a Szoljánka. Az egyszeri magyar embernek ugyan gőze sincs, hogy a Szoljánkát jelentésileg meg a maga valójában eszik-e vagy isszák, ha találgathatna, akkor a hangzása alapján esetleg éneklik, táncolják, vagy egy jól sikerült orosz női név. Csak akkor szembesül a Szoljánkával, amikor Anikó a nagy kondérból, mely káposzta tavat rejt magában talányos tartalmakkal, a Szoljánkát a tányérjába meri. Először elámul a lé milyenségén, rájön, hogy inkább eszik, mint éneklik, a táncolásról nem is beszélve, ilyen nevű nőismerőse meg nem volt, nem van és nem is lesz, hacsak ezt a levest nem ruházza föl női tulajdonságokkal. Pedig Anikó Szoljánkája lehetne egy tartalmas, értékes, változatos, szép nő, akit megunni egyszerűen lehetetlenség már csak a jellemgazdagsága miatt, melyet a levesben, az a sok káposzta, uborka, egyéb zöldség, kolbász, hús, belsőség testesít meg. Így aztán nem csoda, ha Anikó Szoljánkája az egyediségével, a finomságával, a fantasztikusságával egy életre belevéste magát gyomrokba, lelkekbe, szívekbe. Mindenkiébe.