Anikó túrógombóca

Már nem is töröm a fejem, hogy milyen lesz Anikó túrógombóca. Már nem is aggódom, vajon olyan lesz-e, mint legutóbb. Amikor meglátom a menüben, automatikusan, szinte vakon jelzem előre, hogy választom, kell, veszem, eszem. És megeszem azt a három csöppnyi gombócot, amely persze nem is olyan csöpp, mint amennyire nekem tűnik előtte, közben, kicsit utána.
Gyönyörködöm legelőször a tejföl-patak által borított, nyaldosott gombócokban. Helyenként barnás prézli foltok türemkednek ki a hófehérségből, hasonlatosan az alacsony vizű patakból elő-előbukkanó kavicskupacokhoz. Másodpercekben mérhető ideig bámulom a látványt. Az előbb jól laktam annyira Anikó finom és tartalmas gulyáslevesével, hogy az olykor izgága természetemtől kicsit idegen békés türelem, elhúzódó várakozás, nyugodt szemlélődés beleférjen az ebédidőmbe.
Aki először találkozik Anikó túrógombócával, az minden bizonnyal pillanatok alatt eltünteti bendőjében, haloványan érzékelve, mit is?, hogy már nincs, s ami volt, az igenis valami különleges volt. Akinek viszont már nem először van szerencséje, igen, irdatlan szerencséje Anikó túrógombócához, az értékeli a gombóc enyhén rezgő állagát, amely sem nem kemény, sem nem puha, harapáskor idomul a száj bensőhöz, készséggel adja meg magát a fogak elfogódott harapásainak. A prézli kicsit a gombócokon, ill. mellettük, nem túl nagy mennyiségben, épphogy jelzésszerűen. A porcukros tejföl viszont gazdagon borítja, veszi körbe Anikó három túrógombócát, mintha el akarná sodorni mind, és most csak azért nem, hogy a tányér határain belül, éppen ezen a napon ízkavalkádban, állagban, látványban tobzódva élvezhessük Anikó túrógombócát.