Csöpp

Nem tudom, honnan jött ez a becenév, de kellett. Próbálkoztam addig mással is, nem jött be, a becenévhez ketten kellenek: aki adja és aki kapja, el is fogadja. A Csöpp valahogy ült. Passzolt a termetéhez, illett a jelleméhez és közvetítette a szeretetet, amellyel a szívembe lopta magát. Észrevétlenül. Az ilyesmit az ember szinte észre sem veszi, csak beszélget, egyre csak beszélget a másikkal a legkülönfélébb témákról, és közben úgy látja, mintha sok mindenben egyetértenének. Azután már az is szembe ötlik, hogy örül a viszonlátásnak, várja is. Így voltam én Csöppel és ő is kábé így lehetett velem. Ritkán formálódnak mindent elsöprő barátságok a tízkerben, a kőbányai aszfalton, egy munkahely fedele alatt. Egy ilyen késői barátság, amelynek kor szerint már meg sem szabadna történnie, elvitte a hátán a közös munkahelyen megélt problémákat, feszültségeket, stresszt, leterheltséget, elvárásokat. A Csöppel való napi barátság számomra színt vitt a munkába, ahogy talán én is feldobhattam a napjait. Szükségünk volt a beszélgetésekre, az odaintésre, az egymásra mosolygásra, ha éppen egyébre nem futotta az időből  Érdekelt a munkája. Szerettem, ahogyan iksz év után is lelkesen mutatja, hogyan nő össze a gépével, alkot tökéleteset egyre nehezedő körülmények között. Szerettem ahogyan beszél. Imádtam szófordulatait, váratlan beszólásait, világlátását. Nem voltunk egy kupacban, a szimpátia, a barátság, a szeretet mégis olyannyira egy kupacba terelt bennünket, hogy apróbb-nagyobb titkokat osztottunk meg egymással. Nem volt különbség, ki az irodai, ki meg a gyári, eltűntek, ha voltak egyáltalán. Tetszett a hobbija, a lelkesedése Csepi iránt, elvarázsolódott, Csepihez szépült, bár nekem anélkül is szép volt, amikor róla mesélt. Meg is született akkoriban egy írás, amely az ő szemszögéből láttatja a hosszú évek óta tartó szenvedélyét.  Tudtunk egymás családjáról, gyerekeiről, mesélt az unokáiról, nagyon fiatalon volt nagymama. Egy/másfél év barátság alatt egy egész életet éltünk meg sűrítve, hevesen, intenzíven, összejártunk, anyám is megszerette, leveleztünk. Szerettem szőke sörényét, bírtam buráját, az egész embert, amelyet számomra jelentett. Tudtam, hogy imádja a csokit, kapott tőlem rendszeresen. Szerettem nézni, ahogy bujkáló, majd kitörő örömmel nyitja ki, tépi szét a csomagolást, hogy mielőbb hozzá juthasson a csokihoz. Volt szerencsém finom főztjeihez, sütijeihez, és bent a cégnél az alufóliában sült krumplijához. Szerettem törődését, odafigyelését, szeretetét. Hogy céget váltottam, minden megváltozott. Az akkori magas fordulatszámon égő barátságnak nem lett csöndesen rendszeres, ahogy kívántam, életünk végéig tartó folytatása. A szívemben benne van. Aki úgy tört be, hogy belopózott, besurrant, meg ajtóstul rontott be, az benne is marad. Ha szüksége lenne rám, megtalál. Ugyan már. Azt is tudom, hogy erre sosem kerül sor. Életét nőként, családanyaként, nagymamaként férfias keménységgel, maga érezte csökönyösséggel szabályozza, melybe az is beletartozik, hogy mindent megold segítség nélkül. Csöppről tudni, hogy fantasztikus nagymama, utolsó unokája mindenek felett megérintette és lefoglalja, férjével harmónikus a házassága, gyerekeivel kapcsolata nagyon jó, Csepihez fűződő lelkesedése töretlen, a hobbijához kapcsolódó barátaival sűrű és jó a viszonya. Én meg itt ülök, és szeretettel rajzoltam meg a portréját.