Sakkozók (alkotó: Tóth Ernő)

Az egyik ül, szemüvege mögül tanulmányozza elmélyülten az állást. Kifürkészhetetlen alak. A jobb kezével már fogni véli a figurát, amellyel majd lép. A másik az asztal fölé tornyosul magasan. Olyan nagyokosnak látszik. Gondolkodásában bal kezét az arca elé emeli, nem ő jön ugyan, de a játékot neki is követnie kell. Pillanatok kérdése egy-egy lépés, gondolat, mozdulat. Feszült várakozás a következő lépésre, a hogyan, merre tovább a sötét és világos mezőkön, amely szinte tapintható vibrálásban érzékelhető a Sakkozók szobrában. Két pipaszár ember, csont és bőr. Nem betegség sorvasztotta őket ilyenné, hanem Tóth Ernő. A neve szerint akár az apósom is lehetne, akit éppen így hívtak, de nem ő az, hanem a Sakkozók, évek óta kedvenc szobrom kivételes alkotója. Neki köszönhetem, hogy Graphisoft Parkbeli sétáim alkalmával az első utam kivétel nélkül mindig a Sakkozókhoz vezet. Megnézem, megvannak-e. Milyen az állás. Ki áll nyerésre, és ki vesztésre. Megszámolom a figurákat a sakktáblán és környékén. Megállapítom, hogy a leesettekkel együtt sincs ki mind a harminckettő, de a tábla mérete sem szabványos. Közben azon kapom magam, hogy megérint és magába szív a sakk szele, szenvedélye, mélysége, úgy játszanék magam is, de ha ez ott és akkor mégsem lehetséges, legalább figyelem őket. A pápaszemes ülő pipaszárt és a magas csont-soványt. Nem drukkolok egyiknek sem, ill. mindkettőjüknek. Kívánom, hogy sose végezzenek, hogy ne kelljen az ülőnek is fölállnia a meccs végén az álló társával kezet fogni. Maradjon meg mindig ez a pillanat, a gondolkodás érzete, a fejtörés kemény munkája, a következő lépés kiismerhetetlensége.