Ha a mát jellemeznem kellene egy szóval - tekintet nélkül - csütörtökre, péntekre, hétfőre és a többi munkás hétköznapra, az a feszültség lenne. Nem a kétszázhúsz, ami akár még normálisnak, kezelhetőnek is tűnhet és annyi, de annyi kisebb-nagyobb gépet, herkentyűt el működtet rövidebb-hosszabb távon s általában jól. Amit érzek kívül-belül egyaránt, az ennek a kétszázhúsznak a megmondhatatlan valahányszorosa.
Tudom, hogy bírni kell, nincs mese. Kit érdekel, hogy vannak esetleg önmagammal, mással, másokkal problémáim a privát életemben, vagy a családban reszketek valakinek az egészségéért, a rat race-ben, a napi iszonytató taposó malomban toppon kell maradni a maximális teljesítményt nyújtva.
A körénk formálódott világ az erőseket, a kitartóakat, a bulldog-akaratúakat megtartja, fölfogja, a gyengéket, a szerényebb képességűeket, a lassabb működésűeket kiveti, kiszórja magából.
Nem érzem magam egyik csoporthoz sem tartozónak. Ebben az őrült hajszában, felgyorsult világban a kevésből egyedül azt a biztosat tudom, hogy sohasem adtam fel, ha láttam valami kis fantáziát az ügyben, a feladatban, a munkában, a cégben és ha egy mód volt rá, tényleg soha nem adtam fel.
Valamikor egyszer, mikor megtaláltam a helyem, a munkavégzés legjobb módját meg az utam, akkor biztonsággal maradtam meg önmagamnak és a cégnek egyaránt, de most hullafáradt vagyok és az útkeresési projekt is még folyamatban van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése