Fogy a levegő

Végtelenül le vagyok sújtva. Olyan tetszhalott állapotban leledzem, meg mint  a vak, aki csak vakon tapogatódzik.

Nem akarom elhinni, hogy ennyi embernek nem fontos itt az ország, ahol él, annak a sorsa, iránya, távlatai.

Alig akarom elhinni, hogy ennyire kevesen vagyunk ezen a szerintem normálisnak, kiegyensúlyozottnak hitt demokratikus oldalon, az intelligencia, a jólneveltség, a tájékozottság, az udvariasság, a békét szeretők, óhajtók oldalán.

Nem hiszem, hogy a kialakult választási eredmény miatt szégyenkeznünk kellene. A tény tény marad, az eddig kormányzó hatalom által megrajzolt választási fondorlatos szabályok gyümölcsözőn működtek. És nem utólag mutogatunk visszafelé, hanem minderre időben már annyian felhívtuk a figyelmet - mindhiába.

Mi jön? Csak találgatni lehet, ill. az eddigi négy évből lehet extrapolálni. Minden teljesülhet és annak az ellenkezője is. Azt csinálnak, amit akarnak. Eddig sem volt disztingválás, egyeztetés, köz- és részmegegyezés. Mostantól szárnyalni fognak kontollálatlanul, zabolálatlanul, mintegy feljogosítva az újabb négy évre. Nincs erő, mi megállíthatná a beteges fantázia repülését.

Marad és erősbödik a stílus, az arrogancia, a másik semmibe vétele, a nem azonos vélemenyűeken - akár a levegőn - néznek át.

Hitelesítve lett a választási győzelemmel mindaz a cselekedet, amely már eddig is gyanús volt és tisztaságában kétséges, az elvett megszolgált jogok, különböző kisebbségi, foglalkozási csoportokat ért megvonások, korrupciós, korrupció gyanús ügyek, a mára a "(ne) mi nyerjük a legtöbbet" elvének gyakorlatban való működése, a centralizáció eszement és egyre bővülő mértéke, a magunkra szabjuk az országot immáron keserű valósága.

Fogy a levegő, egyre fogy. És szűkül a tér. Ebben a csökkenő élettérben kell magunkra maradva megmaradni: embernek, gerincesnek, önmagát vállalónak akkor is, amikor minden, de tényleg szinte minden ez ellen szól.

A Sors különleges adománya, hogy zömében olyan emberek vannak körülöttem, akik hozzám kísértetiesen hasonlatosan gondolkodnak, éreznek. Ezeknek az embereknek önkéntes és laza csoportjaiból állnak össze szigetek, egymást érintő szigetek. A Galamusnak ebben kivált és különlegesen jelentős a szerepe, mi több, a felelőssége, hiszen szinte egyetlennek megmaradt világító toronyként, hiteles információ forrásként funkcionál ebben a felfordult, irányt tévesztett világban, megzavarodott országban.  

Hova menjek, hova bújjak, mit csináljak? Külföldön már senkinek nem kellek. Itthon, családban és munkahelyen viszem tovább inkább jól, mint rosszul dolgaimat. Ameddig lehet. 

Bőrömből kibújni nem tudok és nem fogok.  

Megjelent a Galamus Az olvasók írták rovatban 2014. április 9-én.