Egy barátnőmnek

Tele vagy emberekkel, kicsikkel és nagyokkal, családdal - közelivel és távolabbival -, fiatalokkal és idősebbekkel, van körülötted élet, csönd helyett zaj, semmi helyett valami, nagyon sok valami és valaki, zajlik az élet, életed a sűrűben, ez van, és ami van, annak örülj inkább, mint nem, mert én örülök ennek a te állapotodnak, pedig értem én, hogy jó volna a csöndre, magányra kettecskén vágyakozni akkor, amikor mindenfelé ott dübörög a család, akár tetszik, akár nem, és inkább tessen, mert ez a család a tiéd, belőled ered, klassz kis család, csapat, társaság még akkor is, ha úgy érzed, néha sok a jóból, de ennek állítólag ez a rendje, az élet már csak olyan, hogy nem mindig annak a koreográfiának a mentén zajlik, ahogy mi magunk szeretnénk, hanem külső körülmények, helyzetek, emberek erőltetik ránk a magukét, és mi igenis vágjunk jó képet hozzá, meg fogadjuk el a helyzetet és örüljünk neki, hogy valaki azt mondja, hogy anyu, milyen fantasztikus volt a húsleves, egy másik meg süteménytől ragacsos kézzel és teli szájjal vigyorogva kérdezi meg tőled, hogy mama, ehetek még egyet? És akkor te ránézel a kis "tökmagra", felkapod és magadhoz szorítod, adsz neki két hatalmas puszit mindkét oldalról arra a zsíros pofikájára, és mire ez megtörtént már elfelejtetted a sok fáradságot, nehézséget, zajt és nyüzsit, meg az eltelt időt, és azt gondolod magadban, hogy mindezt már akár most újból kezdenéd.