Hinta palinta

Imádok hintázni. Ha csak meglátok egy hintát, elnyomhatatlan vágy tör rám, hogy hintázzak, hogy repüljek, hogy elrugaszkodjam a földtől, hajtsam magam, egyre magasabbra, a fölöttem elhúzó repülőig, bekopogtathassam, azt mondhassam, megjöttem, innentől kezdve veletek megyek és nem csak a láncpóráz adta mértékig. Kit érdekel, hogy már rég kinőttem - kor szerint - a hintázásból, az unokáimnak kellene inkább, akik még meg sem születtek. A hinták általában párban járnak. Az egyikben a picinyek ülhetnek, akiket keresztpánttal kell védeni a kieséstől, a szülők vagy nagyszülők hintáztatnak óvatosan, mintha tojáshéjon lépkednének, és olyan kicsiny a hinta ülő felülete, már ránézésre tudom, illúzióim se legyenek, nem férek bele. A másik hinta viszont egyértelműen az enyém, egy műanyag palló erős párhuzamos láncsoron. Szemrevételezem a tartó konstrukciót, a fa, mostanra ritkább vas állványt, vajon elbír-e, elbírja-e velem a plusz kilóimat is. Bizalmat szavazok a hintával együtt magamnak. Külön díjazom, ha nem nyikorog, nem csikorog, zajtalanul fordul a lánc a járatában. Kifejezetten örülök, ha fel-lehintázás közben még szép látvány is tárul a szemem elé. A teljes hintázási íven át látom most például Vác beharapott, alaposan megkóstolt hegyét, a Naszályt a távolban, a játszótér jobb sarkában pedig egy másik hintakettőst, amelyen ha hintáznék a most mögöttem elnyúló dombok látványában gyönyörködhetnék. Át is szaladok, hogy próbát tegyek a másik hintán és a feltételezett panorámán. Mily szerencse, egy zárt játszótéren két ilyen hintapár és teljesen üres, az egész tér, az összes hinta mind csak az enyém. Nem sokáig. Az úton távolban látok apró tipegő és szaladó lábakat errefelé sietni.