Tölgyfa utca 5.

Áll Tahiban  egy kicsinyke ház egy csöndes utcában, mely emelkedős és lejtős attól függően, melyik irányban halad az ember. Ha a Szentendrei útról az Almásy László utca felé vesszük az irányt arccal felfelé a domboknak, a kis ház az utca közepe táján jobbra esik. Évekkel ezelőtt egy merő dzsungel volt a kert, alig lehetett mélyén a mustár sárga házat kivenni. Ezt is akarhatta talán az ott lakó. Ne lássanak be hozzá, és ő is csak éppen annyira ki, amennyire feltétlenül szükséges. Nem kellettek neki terek, távlatok, a messzire terjedő kilátás, amikor lényében ott volt a képzelet, a fantázia, szavak, mondatok, képek formájában a mondanivaló, amely elbeszélések, regények, gyerekkönyvek formájában öltött testet.
Ebben az aprócska házban a vadonná lett kertben töltötte tavasztól őszig nyúlóan idejét Janikovszky Éva írónő. Sétáim alkalmával nem egyszer találkoztam vele. Állt kertjének nyitott kapujában félig kint, félig bent és nézte az utcát, amely nevével éppúgy illett hozzá, mint az általa teremtett regényes világához. Tölgyfa utca. Mind e mellé a tizenötös szám. Mesebeli utca és páratlan szám. Zöldeskék postaládáján fehér betűkkel Janikovszky, alatta jobbra Éva, majd legalul a Tölgyfa u. 15. zárta a sort.

Köszöntem, jó napot, ő ugyanígy válaszolt. Jó napot, jó napot, egyebet nem beszéltünk, jól tudtam, ki ő, neki meg egy lehettem az ismeretlen, alig ismerős arcok közül. Madárcsontú, alacsony alakja elveszni látszott a kapujában. Arcán az örökös mosoly félével, fényével állt ott hosszú perceken át, mely személy szerint nem nekem szólt, talán belső világának, meg a külsőnek egyaránt.
Az egyik évben nem állt a kapujában, bármennyit is sétáltam arrafelé, Tahiban a szívemnek kedves Tölgyfa utcában. A kertet - ha lehetett - még jobban benőtték a növények. Kietlennek tűnt a ház, a kert, az írónő sem szemlélte fél- és mindentudó mosollyal a világot. Tudtam, hogy meghalt Janikovszky Éva.

Titkon reménykedtem, hogy a házát megvásárolja az Önkormányzat és Janikovszky Éva Múzeumot rendez be benne, hogy láthassa a Tölgyfa utcába vetődő, itt írt, alkotott az írónő a nyári hónapokban. Azt is reméltem, hogy a fia tartja meg és viszi tovább a kicsiny birtokot a házzal.
Egyszer arra érkeztem a házhoz a Tölgyfa utcában, hogy a kertet kipucolták, kigazolták, a fölöslegesnek tartott bokrokat, növényzetet kiirtották, a teraszt félig-meddig beépítették. Most mást sem látni, mint az eddig szinte láthatatlan házat.
A kerítésen még ott a megkopott zöldeskék postaláda utca felé az egyre haloványuló felirattal: Janikovszky Éva, egymás alatt a család- és keresztnév, a címet pedig már csak az veszi ki, aki tudja, milyen utca és hanyas számú ház. Pedig ebben a kapuban állt hosszú éveken át Janikovszky Éva, a mustár sárga házban a dzsungelként benőtt kertben írt, fogalmazott,  gondolkodott, mélázott a  világ dolgain.