Egyszer majd látszani fog az először pislákoló, majd egyre erőteljesebb világosság az alagút végén. Mert az biztos, hogy alagút van, nem is széles, nem is rövid, a sötétség benne pedig egyre mélyebb, tömörebb. Olybá tűnik, mintha egyesek egyenesen azon dolgoznának, hogy az alagútban töltsük életünk derekát pincebogarakként. Nem tudom, ki hogy van vele, de én jobban szeretek medvének lenne, és a téli álmom után a barlangomból a napfényre kerülni. Ott majd kinyújtóztatom a rengeteg munkában meggémberedett tagjaimat a világ négy csücske felé, csak úgy recsegnek-ropognak csontjaim, arra gondolok, hogy az egész egy hosszú, rossz álom lehetett, az élet mégiscsak szép.
Mert most Sziszüphosznak is érezhetném magamat, aki azt a tetű hatalmas golyóbist görgeti föl a tetű meredek lejtőn, hogy a tetűbe is, végre ott maradjon, de az szaharik mindenbe bele és rohan lefelé a lejtőn, hogy neki ütközzön Sziszüphosznak , aki újra meg újra meg újra föltolja a lejtőn. Nem mondom, nem valami perspektivikus, egyben optimista énkép pincebogárnak meg Sziszüphosznak lenni egy személyben, talán a medve-lét nyújthat valamiféle megnyugtató távlatokat.
Legalább valakiknek érezhetem magam, mert amúgy minden arra fele mutat, hogy senkinek se érezzem, ill. csupán csöppnyi csöppnek a sok hatalmasság, futó-zseni mellett. Mert ezek a zsenik, úgymond "szakértők" befutnak valahonnan a cégbe, azután meg kifutnak, kellemetlen nyomot hagynak maguk után és szájízt, ha engem kérdeznek korábban, a cég közelébe sem engedtem volna őket.
De ki vagyok én? Egy pont csupán a három-négy-ötszáz pont közül, mikor mennyi pont dolgozik pontosan a cégben, aki vesszőcskére szeretne jutni. Ha vesszőcske nem is lehet, legalább a hangját hadd hallassa. Megértem én a magasságosakat, ki szereti, ha több száz pont beszél egyszerre, csöndben legyenek és csak szolgáljanak, az a dolguk. Tesszük. Talán többet is, mint amit a törvény előír. Így aztán egyre fáradunk a sok futó-zsenivel a hátunkon, mint az óriás, aki a nyakában ültében is állandóan izgő-mozgó, pocskondiázó gonosz törpe cipelésébe fáradt bele.
Hát így vagyunk mostanság. Csak a robot, a robot, már egy jó ideje átmenetinek kikiáltott állapot, amely átmenetileg úgy érződik, mintha örökké tartana. Káprázat az egész csupán. Az irdatlanul magas hegyek mellett eltörpül pincebogár, Sziszüphoszi létem.
De medveként is, ha egyszer végre valahára medve lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése