Ölelni jó. Nemcsak látni, hanem megölelni. Érezni, hogy érez, esetleg mint én, ugyanúgy. Hozzá simulni. Éreztetni, hogy mennyire nagyon szeretem. Hogy még itt van, de már most hiányzik. Kicsit magamhoz szorítom, hogy érezze, fontos nekem, és közben ne tudjam, hol kezdődik az ölelésben ő és hol végződöm benne én.
Egy igazán jó, bensőséges ölelés utóhatása napokig hat. Ott cseng, zsibong bennem, végig simogat, bele borzongtat. Ritka érzés és utolérhetetlen. Mondom, ölelni, megölelni a szeretett embert nagyon jó, egyenesen kivételes.
Éppen mint amilyen a tegnapi volt. Mondom neki, vigyázz nagyon magadra, aztán jelentkezzél, amikor megérkeztél, tudjunk rólad. És megölelem. Adok közben puszit, ő is ad, kicsit jobban magamhoz szorítom. Az illendőség keretein belül egy átlag nő számára idegennek tűnő, nekem hosszú évek óta ismert, elismert, szeretett férfit, aki visszaölel.
Erővel. Egyre fokozódó erővel, abroncsszerűvel, amilyennel a fuldokló kapaszkodik a másikba.
Ez az ölelés percekig tartónak tűnik és tízenakárhány fokozatúnak a Richter-skálán, pedig mindössze pár másodpercig tart. Az ölelése erős, határozott és férfias és vártalan, mégis valamennyire elveszettnek és elhagyatottnak tűnik benne. Ott maradok a karjaiban. Olyan jó ez a meghittség, a túlzott közelsége, az ő érzete az enyémben. Tartana bár örökké, suhan el bennem a gondolat.
Kibontakozunk egymásból. Csöppet elfordulva, ő arccal már a repülő felé és könnyekkel telt szemekkel. A szívem facsarodik bele az érzésbe meg a látványba. Olyan mélységek-magasságok érintenek meg azokban a másodpercekben, amelyek annak előtte soha. Kimondatlan gondolatok, érzelmek sokasága kavarog az egyetlen, a legutolsó ölelésében, amely innentől kísért.
Átadom nektek, mert bár én kaptam, de nektek is szól. Méltán és nem véletlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése