Olyan -gatunk érzéseim vannak. Élünk és vagyogatunk. A kísértetkastélyban. Fogyogatóban egyre hatalmasabbnak látszik. És csöndesebbnek. Meghallani, amint a pók fonogatja a hálóját. És látni a port a tárgyakon, dobozokon, boxokon, tárolókon, állványok polcain, gépek maradékán. Megül a por, nem csak üldögél, teret foglal és beterít.
Rengeteg minden van, mit a szemem befog. Tájkép egy munkahely után. Csatáról itt szó sem volt, de az összkép, akár egy táj csata után. És ez a sok minden hasznos dolog nem kell senkinek. Oda vannak rögzülve a helyhez mozdulatlanul. Esetleg akkor tologatják őket odébb, amikor elszántan keresnek valamit. Nap mint nap megtörténik, hogy eszeveszetten kutatnak valami után, amelynek a gépi készlet szerint ott kellene lennie. És nincs. Általában nincs. A reményteljes megérkezés után ebbe a világvégi kísértetkastélyba, eleve elrendelten csalódott, reményvesztett a távozás. Az ide befutó hatalmas, bizonyosságtól, elszántságtól dagadó ember, mert tényleg futtában érkezik nagy elánnal, és tényleg önbizalomtól átitatott, töredék részeire zsugorodva távozik.
Naposcsibe a csalódás. Minden napos. Pedig ott az agyonüthetetlen remény és sikerrel kecsegtető várakozás, hogy ma nem üres kézzel és lélekkel, egyre ürülő szívvel megy el.
Segítünk, nem segítgetünk, effektíve segítünk a Plusz partjaira vetetteknek. Általában minden erőfeszítés hiábavaló, időt, energiát felemésztő, ismerős a csüggedés, lemondás.
Pedig olyan jó kis hely lehetne ez is. Meg az a másik és a harmadik is. Ott pislákol az örök optimizmus, hogy ha mától nem, akkor holnaptól vagy holnaputántól vagy azután minden a helyére kerül a kísértetkastélyban, egyéb helyeken és az egyes fejekben egyaránt. Ezen ugyan elmélázgatunk egy kicsit, nagyot álmodozgatunk, aztán felébredünk és egy ismerős ibrikbe lógatgatjuk a kezünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése