A messzi Türkmenisztánból jöttél férjhez Magyarországra. Mesélted nekem, hogy nem volt neked idegen a magyar, hiszen ismerted a Csárdáskirálynőt, a Marica grófnőt, A mosoly országát, imádtad a magyar operettet, ezzel meg volt alapozva nálad a sikerünk, igazán nem kellett sok hozzá. Azt is tudni vélted rólunk, hogy a magyar egy bátor, a jég hátán is megélő nép, hiszen a nehezen tanulható, senkiéhez sem hasonlatos nyelvével kitűnt a rengeteg kisebb-nagyobb nép nyelve közül, és fenn tudott maradni. Még itt sem éltél, de már előre arról is tudtál, hogy a magyar egy nyílt szívű, barátságos, nyitott nép.
Egy ideig nem is csalatkoztál bennünk. Ritka nehéz nyelvünkkel jó darabig küzdöttél, míg végleg a magadévá tetted. Az emberek többsége nem tudta, hogy te nem vagy magyar, amikor beszélni hallott téged, semmi akcentusod nem volt. A Csárdáskirálynő, Lehár, Kálmán, életed végéig az operett maradt a kedvenc műfajod. Bármennyire is nyitott voltál ránk: nyelvünkre, szokásainkra, mi korántsem voltunk annyira barátságosak, mint amilyennek benned éltünk. Sajnos hamar megismerted az idegenekkel szemben tanusított bizalmatlanságunkat, a másság ellen táplált ellenérzéseinket. Sokszorosan kellett megküzdened a status quo-dért, kitartóan kellett megharcolnod csöppnyi harcaidat az egyenjogúságodért.
Ahogy tűnt a nyelvi akadály, úgy nyílt egyre meg neked a magyar lélek. Amely persze tudott nagylelkű is lenni, meg barátságos, ritkán el és befogadó. Leginkább pesszimistáknak láttál bennünket és irigynek. Soha nem volt nekünk semmi sem jó. Ha nem voltunk valamiben a világ, de legalább Európa tetején, a második hely már nem is számított. Acsarkodtunk, irigykedtünk egymásra, a csöppnyi többért meg tudtuk volna egymást egy kanál vízben is fojtani. Ember embernek volt sokszor a farkasa. Nem inspirált bennünket a másik sikere, nem büszkék voltunk rá, hanem ahol csak lehetett inkább visszahúztuk az átlagba.
Nem bocsátottad meg nekünk, hogy szőnyeg alá söpörtük történelmi fiaskóinkat, rossz döntéseinket, kollektív bűneinket. Hogy nem néztünk szembe a világháborúkban vállalt szerepeinkkel, a zsidósággal, ötvenhattal. Nem beszéltünk semmit sem meg, húztuk-vontuk magunkkal múltunk árnyait.
Nem értetted a nagy magyarkodásunkat. Neked Liszt, Lehár, Kálmán zeneóriások voltak, de Csajkovszkij, Verdi és Puccini is. Imádtad Jókait, Petőfit, de Puskint, Tolstoit, Dumas-t ugyanúgy. Neked az általános és a széles körű volt a műveltség.
Nem szeretted azt, ami az utóbbi években az országban zajlott, zajlik. Ezt a gyűlölködést, ezt a szétszakítottságot, az egyre fogyó erkölcsi tartást, ezt az össznépi beletörődést, puhányságot, naponta tetten érhető jellemtelenséget. Egyre idegenebbnek érezted magad a kifogyhatatlannak tűnő optimizmusoddal, az egyetemes bölcsességeddel, az életeddel való megelégedettséggel a választott hazádban. Egyre örményebbnek érezted magad itthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése