Éppen ezen gondolkoztam, a boldogságon, annak tűnékeny pillanatain. Hogy ez az emlék a maga helyenként zord körülményeivel mégis csak a boldogság szeletei mazsolás kalács szeletekben. Mert a boldogság nem egy hosszan elnyúló, háborítatlan valami, amiben csak úgy benn csücsülünk, meg élünk. De nem is az a bizonyos sült galamb, amelynek célzott repülésére várunk. A boldogság percekben, sokszor másodpercben, néha villanásban mérhető, és akkor is csak utóbb jövünk rá, hogy akkor és ott, egyedül vagy valakikkel boldogok voltunk. Mint én például ennek a máig szunnyadó ősrégi kalácsos emlék leírásának olvasása közben. Boldogságfélét éreztem magamban, hogy a ma nyomott kalácsa mekkora mélységeket tárt föl benned az emlékezet kútjából. S hogy felúszott, lejegyezni nem tarthatott semeddig, mert ott volt az mindig is ennyire élénken, ilyen színesen és ennyire visszaóhajtva a múltunknak eltemetettnek hitt rétegeiből. És nem is kell sok a boldog érzetekhez: pont egy ilyen írás például, Kata, éppen az emlékeid közül, amelyek kísértetiesen hasonlítanak az enyémekhez.
"Ma egy új boltban vásárolta, Nem lesz ez a bolt az én boltom. Először is dobozokból árulnak, azt nem viselem. Lehetetlen parkolni, de ez sem akadályozna, ha lehetne kapni azt a fajta kávét, amiért mentem, itt ígérték. Nem voltam sikeres, de a két-három darvadozó kenyér, pékárú féleség között ott aszalódott egy puffancsforma. Miután a leginkább ehető formája ennek volt, ezért bevágtam a kocsiba, mondván még egy boltot biztos útba nem ejtek, az bizonyos.
Egész elfelejtettem, végül most este sor került rá. Viharvert külseje ellenére csodálatosan szép, egységesen sült, hófehér belseje volt, ahogy az első szeletet levágtam. Legnagyobb meglepetésemre mazsolák voltak benne. Meglepődtem. Mikor is szoktunk le arról, hogy a kalácsban mazsola van??? Régebben persze volt ilyen és olyan is. De a mazsolás volt az igazi. Úgy emlékszem, hogy fonottban is volt mazsolás, de lehet hogy ez már tényleg csak a nosztalgia. Mert a kedvencem biztos, hogy a fonott volt és úgy emlékszem annak a bársonyos héja alá is szorultak kedvesen elbújó mazsolák és annak én nagyon örülök.
Pontosan mondom mikor is vagyunk ekkor, amikor éppen örülök a mazsoláknak a fonott kalács puffedlijében. Amit szabad egy kicsit letöredeznem, aztán anyám gyorsan leegyenesíti a töredezés nyomát egy szép vágással, hogy a szúrós nagyanyai fegyelem elől elrejtsük ezt az istentelenséget, hogy én csak úgy töredezem a kalács sarkát, súlyosbítva a bajt, szombat este!!! Nagyanyám szerint ugyanis kalácsot enni vasárnap szabad, szombaton még nem. Viszont én nagyon szerettem szombat este kicsit megkóstolni, tényleg jó-e, megfelel-e holnap reggelire. Ilyenkor szombaton a mazsolás kalácsot kizárólag magában ettem, azt hogy vajazzuk, mézezzük esetleg lekvározzuk, arra nem is gondoltunk. Tea volt hozzá.
Agyon fagyva értem haza szombat esténként. A templom tornyában lévő hittanterem biztos fűtve volt, de mire hazavergődtem átfagytam, de az is lehet az a fűtés sem volt komoly. Nem törődtünk avval olyan nagyon. Hallgattuk a csodálatos történeteket, meredtünk az ősi világot mutató térképekre, soha nem látott országok határait elképzelve. Aztán vihogva, viháncolva mentünk a templom oldalában a vaksötétben el a buszmegállóig. Baj soha nem ért minket, de ma már emberfiát nem engednének azon a szakaszon egyedül a szülei, pláne nem kicsi lányokat. Szigorúan copfolt hajaink, színes kis anorákok, kabátok lobogtak a korán sötétedő szombati estékben. Nem járt a busz gyakran, bőven volt idő átfagyni, meg bolondozni, még félni is. Soha elénk nem jött senki, mint ahogy az is ránk volt bízva odajutunk-e, komolyan vesszük-e, készülünk-e, haladunk-e. Mindennek negyven éve legalább. Pár éve akadtunk egymásra egy kedves kis társammal, mintha valami ezer éve elsüllyedt világ képei elevenedtek volna meg. Pár perc után visszautaztam azt a negyven évet.
Mint ahogy most, ahogy a mazsolás kalácsot ma megkóstoltam. Szigorúan üresen. Szinte érzem az illatot, ahogy anyám végez a felmosással a veranda kövén ott szárad a rongy, amin lábat kell törölnöm, hogy bejussak tiszta lábbal a konyhába, aminek fekete-fehér csillogó kövein át vezet az út a spájzba a kalácshoz. A kis sparhelten zubog a víz.
- Aztán van-e angyal?
- Van, hoztam. Hármat. Három kérdésre is tudtam a választ. Kaparászom elő a három pici kartondarabot az anorák zsebéből.
- Azért ez derék dolog! – mondja anyám és elegyenesíti a kalácsot, simogatva ráhajtja a konyharuhát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése